Látogatóban Desmond Morrisnál

Desmond Morris angol zoológus, etológus, napjaink egyik legeredetibb tudósa. Az emberi és az állati viselkedésformák világszerte elismert kutatója -- számos kitűnő, magyarul is megjelent könyvet, valamint televíziós sorozatot írt. Gondoljunk csak A csupasz majomra, Az állati jogok szerződésére vagy legújabb, Az emberi nem című művére. Az idén hetvenegy esztendős, megdöbbentően sokoldalú tudóssal -- aki "mellesleg" nagyszerű festőművész is -- oxfordi otthonában beszélgettem.

-- Életem első öt évét egy falusi majorságban töltöttem a dél-angliai Wiltshire-ben -- idézi fel gyermekkorát Desmond Morris. -- Felsorolni sem tudom, hányféle állatom volt. Valóságos kis magánállatkertet tartottam. A világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy zoológus leszek. Aztán amikor Swindonba költöztünk, az iskolában valami rendkívüli történt velem. Elkezdett érdekelni a festészet, különösen a modern irányzatok. Sajátos biológiai világot teremtettem magamnak a festővásznon. Továbbra is lenyűgöztek az állatok, mégis egyre inkább a szürrealista művészet felé sodródtam. Csak hát a negyvenes években, amikor aktívan festettem és kiállításaim voltak, senki nem akart szürrealista képeket venni. Utálták a képeimet, megbotránkoztak rajtuk. Bár nem hagytam abba a festést, inkább másik nagy szenvedélyem, a zoológia felé fordultam. Oxfordban doktoráltam, az állati viselkedésről írtam a disszertációmat.

Számomra a megfigyelés mindig is fontosabb volt a beszédnél vagy az írott szónál. Ebből pedig szinte automatikusan következik, hogy filmezni kezdtem. 1956-ban forgattam az első filmemet az állatokról, s azóta már körülbelül hétszáznál tartok! Egy idő után azt gondoltam, hogy miért ne tanulmányozhatnám ugyanígy az embereket is?

És ettől kezdve az embert választottam filmjeim és könyveim témájául.

-- Több mint három évtizeddel ezelőtt. A csupasz majom című, népszerű, ám sok vitát kiváltó könyvével alaposan meghökkentette a világot. Ki is hát ez a "csupasz majom"?

-- Állatismereti tanulmányaim során fokról fokra haladtam az állatvilág családfáján az ember felé.

A csimpánzok után logikusnak tűnt, hogy a következő lépés az emberi lény tanulmányozása lenne -- zoológiai módszerekkel. Mintha egy idegen bolygóról érkeztem volna, és azt tapasztalnám, hogy az állatvilágban létezik egy olyan faj, amelyik az egész Földön elterjedt, domináns lénnyé vált. Ilyen szemmel nézve meg kellett állapítanom, hogy egy különös élőlénnyel állunk szemben, amelyik nagyon hasonlít a többi főemlőshöz, csak éppen szinte teljesen csupasz, kilátszik a bőre. Hát ezért nevezem én az embert csupasz majomnak. Lesben állok, és figyelem. Saját közegében tanulmányozom mindennapi tevékenységét. Összeállítottam az emberi gesztusok enciklopédiáját, s az emberi viselkedés tanulmányozásának egy merőben újfajta megközelítését alapoztam meg, amit manapság testbeszédnek hívnak. Minden olyan viselkedéselemet számba vettem, amit az állatok esetében is megteszünk. Néztem az embereket, és összehasonlítottam a viselkedésüket más állatfajokéval.

-- Melyek a főbb hasonlóságok?

-- Gyakorlatilag mindenben hasonlítunk az állatokhoz. Mára például bizonyított tény, hogy genetikai állományunk kilencvennyolc százalékban azonos a csimpánzokéval. Csak két százalék tesz minket emberré! Nehéz lenne tehát a hasonlóságokat felsorolni. Alaptevékenységeink megegyeznek. És hasonlóak az érzékszerveink is, mégha e téren egyáltalán nincs is okunk a büszkeségre. Van viszont egy "titkos fegyverünk", egy "szuperszámítógépünk" a koponyánk belsejében, ami állandóan kérdések feltételére "ösztönöz". Az állandó kérdezés tesz minket kreatívvá és invenciózussá. Mindig elégedetlenek vagyunk a meglévő dolgokkal és folyton újakkal kísérletezünk. Egész életünkben megőrizzük játékosságunkat és kíváncsiságunkat. Ez tett minket domináns fajjá az állatok között.

A sikerünk kulcsa tehát az egész életre meghosszabbított gyerekkor. Sokan úgy gondolták, hogy a "csupasz majom" kifejezés sértő az emberiségre. Csakhogy én nagyra becsülöm a főemlősöket, számomra egyáltalán nem sértő, hogy az állatvilághoz tartozom. Könyvemmel azt akartam tudatosítani a sértődött és felháborodott olvasókban, hogy mi, emberek, nem bukott angyalok vagyunk, hanem magasabb szintre emelkedett főemlősök. Ha nem fogadjuk el ezt a tényt, akkor óhatatlanul úgy gondoljuk, hogy különleges lények vagyunk, akiket természetfölötti erők védelmeznek, és azt tehetünk, amit csak akarunk. E szemlélet "eredményeként" már részben elpusztítottuk és mind nagyobb veszélybe sodorjuk saját bolygónkat. Ha azonban elfogadjuk, hogy része vagyunk a természetnek, akkor mindjárt több tisztelettel szemléljük a világot.

-- És mit válaszolt azoknak, akik a szemére vetették, hogy az állatok szintjére alacsonyítja az embert és biológiai törvényszerűségekkel magyaráz társadalmi jelenségeket?

-- Én inkább állati szintre emeltem az emberiséget. Gyerekfejjel láttam, hogy az emberek halomra gyilkolják egymást. Bombák hullottak a városunkra, s én azt gondoltam: más állatok nem tesznek ilyeneket. Úgyhogy az állatokhoz menekültem és egyre több időt töltöttem közöttük. Felsőbbrendűnek tartottam őket hozzánk képest, mert gyermekként megtapasztaltam az emberi faj legsötétebb árnyoldalát a világégés poklában. Sok időbe telt, mire végül hajlandó voltam az állatok szintjére emelni fajunkat. Felnőttként aztán rájöttem, hogy az emberiségnek azért akadnak jó tulajdonságai is.

-- Ön felemelte a szavát az állatok érdekében, és azt javasolta, készítsünk új "alaptörvényt".

-- "Az állati jogok szerződése" egy megállapodás, amit képletesen kötöttünk a Föld többi lakójával, hogy egymás mellett élhessünk ezen a bolygón. Történt azonban, hogy bizonyos tanok fölébe emeltek minket az állatoknak és azt sugallták, hogy csak nekünk, embereknek van lelkünk. Adottnak tekintették, hogy az állatok a használatunkra teremtettek és azt teszünk velük, amit csak akarunk. Mint zoológus, határozottan tiltakoztam az ilyen gondolkodásmód ellen. Meg vagyok győződve arról, hogy mi is az állatvilág része vagyunk, és ha kiszipolyozzuk a többi fajt, hosszú távon magunkat pusztítjuk el. Ehhez társul a felgyorsult népszaporulat, amely mára olyan mértéket öltött, hogy szinte az is csoda, hogy még létezni tudunk. Ha nem vigyázunk, rajtunk kívül más élőlénynek nem marad hely a Földön. Végül nem lesz más élelemforrásunk, mint saját magunk. Mi tagadás, azért ez elég borzasztó jövőkép! Már most tapasztalhatók a súlyos környezetpusztítás jelei. Megváltozott az éghajlat, megváltoztak az óceánok. Ha túl messzire megyünk, visszafordíthatatlanná válik a folyamat. Hát ezért foglalkozom az állati jogok szerződésének gondolatával.

-- Legújabb, a Magyar Televízióban is nemrég bemutatott, hatrészes sorozata az emberi nemekről szól. Mi vezetett a nemek harcához?

-- Amikor az emberiség urbanizálódni kezdett és városokat hozott létre, maga az élőhely lett a "vadászmező". Nem kellett többé vadászni, gazdálkodással teremtették meg a szükséges élelmet. A férfiak vadászzsákmány helyett szerződéseket, kedvező megállapodásokat "hajtottak fel", kereskedtek. Ők lettek a város urai, akik mindenféle paktumokkal kezükbe vették a hatalmat. A nők, akik eddig a társadalom fenntartói voltak, most kiszorultak a külvárosba gyereket nevelni. Másodlagos szerepet kaptak csak. Persze tiltakoztak és végül harcba is szálltak jogaik visszaszerzéséért. A város azonban a férfiaknak kedvezett, s e helyzet századokon át fennmaradt.

A nyugati társadalmak most jutottak el odáig, hogy a nők harcoljanak a jogaikért. Más társadalmakban ez a folyamat még el sem kezdődött. A város, amit leginkább az emberi állatkertnek neveznék, egyébként sem természetes környezete fajunknak, amelynek éppen azért sikerült előrejutnia, mert a férfiak és a nők hatékonyan együttműködtek.

Más-más dologhoz értettek jobban, és segítették egymást. Abban a pillanatban, amint harcolni kezdenek egymással, máris jönnek a problémák. Egyik sem jobb a másiknál. Lényegesen különböznek ugyan egymástól, de a biológiai egyensúly lehetővé teszi, hogy kölcsönösen segítsék egymást. Ez a kölcsönösség az emberi fejlődés sikerének a záloga. A városi élet azonban megbontotta ezt az egyensúlyt, és kiváltságos helyzetbe hozta a férfiakat. Ez vezetett a nemek harcához.

-- Mi foglalkoztatja mostanában?

-- Nemrég kikapcsolódásként elutaztam a feleségemmel. A három hónapos, huszonnégy országon át vezető világ körüli úton nemcsak pihentem, hanem új ötleteket is merítettem.

A legkülönbözőbb kultúrákkal találkoztam és lassanként felmerült bennem a kérdés: vajon mit is akarnak valójában az emberek? Jószerivel elfelejtettük, hogyan érezzük jól magunkat. Állandóan csak aggódunk, idegeskedünk, elveszítettük az öröm képességét. A világot körüljárva azt szeretném bemutatni, hogyan tudják az emberek megőrizni és erősíteni életörömüket.

-- Még mindig szenvedélye a festészet és a régészet?

-- Fiatal korom óta azok közé a festők közé tartozom, akik egy önálló, öntörvényű világot akarnak teremteni a vásznon, ami merő kitaláció. Valaki egyszer megkérdezte: miért nem festek állatokat? Nem kelhetek versenyre a természettel! Tudom, hogy néz ki egy pillangó szárnya a mikroszkóp alatt, és esélyem sincs, hogy lefessem. Ha egyszer valaki megérti egy pók hálójának szerkezetét, akkor eszébe sem jut lefesteni. Az idén láttam, amint egy bálna kiemelkedik a vízből és rájöttem, hogy ezt az élményt semmi sem pótolhatja. Még a film sem adhatja vissza e hatalmas állat látványát. Ezt a valóságban kell átélni. Ezért aztán más utat választottam a festészetben. Teremtettem egy párhuzamos világot, ami saját törvényeim szerint működik.

-- Lakásában különös tárgyakat őriz. A legkülönbözőbb kultúrák, országok emlékeit. Miért érdeklik ennyire e távoli kultúrák?

-- Ha valaki emberi viselkedéssel akar foglalkozni, akkor az egyik legnagyobb veszély, hogy saját kultúrájával és környezetével azonosul. Az emberiség egészét kell figyelembe venni. Ha például azt akarom megvizsgálni, hogy az anyák hogyan viselkednek a gyerekükkel, akkor ezt meg kell néznem a világ minden táján. Húsz-harminc kultúra jegyeit összevetve azt tapasztaljuk, hogy az emberek többé-kevésbé ugyanúgy viselkednek: nevetnek, mosolyognak, ráncolják a homlokukat, rázzák az öklüket, hasonló módon fejezik ki a dühöt és a szerelmet, a szülői szeretetet. Néha azonban olyasmire bukkanunk, ami nem illik bele a képbe. Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy mi lehet ennek az oka. Sosem értettem, hogy egyes országokban miért csonkítják meg a kislányokat, így téve őket a nemi életben érzéketlenné. Valójában ez a nők brutális röghöz kötése.

Ide tartozik a csador viselése is, hogy más férfiak nem láthassák és ne kívánhassák meg a nőket. Más kultúrákban a férfiak általában szeretettel viseltetnek a nők iránt. Arra vágynak, hogy a nő szerelemből maradjon mellettük és ne kényszerből. Filmet forgattunk az afrikai pigmeusokról, akik a leginkább megőrizték a vadászó-gyűjtögető életmódot. Azt tapasztaltuk, hogy a férfi és nő között a szerelem a kapocs. A vadászatról hazatérő férfiak kiváló apák: játszanak gyerekeikkel, szeretik feleségüket. Nincs közöttük viszály, a természetes férfi-női kapcsolat sikeresen fennmaradt. Az én feladatom nemcsak az, hogy megfigyeljem, mi a természetes, hanem az is, hogy megállapítsam, milyen irányban változnak ezek a jelenségek a különböző kultúrákban. Erről kell véleményt alkotnom. Nem hiszem ugyanis, hogy elkerülhető a véleménynyilvánítás. Lehet, hogy mindez sérti bizonyos kultúrákhoz tartozók önérzetét, de nem tehetek mást: ha úgy érzem, természetellenes gyakorlatot folytatnak, félelem nélkül fel kell emelnem a szavam.

-- Mit gondol, A csupasz majom című könyve még ma is ugyanolyan hatással van az olvasókra, mint annak idején, három évtizeddel ezelőtt?

-- Egy olyan könyvnek, ami azzal a szándékkal íródott, hogy az embereket újfajta gondolkodásra ösztönözze, harminc év múlva már nem szabad megrázónak lennie. Manapság az emberek hozzászoktak ahhoz a gondolathoz, hogy a természet részeként szemléljék magukat. Emlékszem, amikor ezt a könyvet írtam, még nem léteztek zöld mozgalmak. Az a kijelentésem, hogy vigyáznunk kell a bolygóra, ahol élünk, mára széles körben elfogadott jelmondat lett. Még politikusok is a zászlajukra tűzik. Akkoriban senki sem törődött ezzel. Környezetvédelmi filozófiát nem lehet anélkül kialakítani, hogy ne szögeznénk le: mi is része vagyunk a természetnek. Szerintem ez a legjelentősebb változás, ami az elmúlt harminc évben történt.

-- Végezetül milyen tanácsot adna nekünk, "csupasz majmoknak" a jövőre nézve?

-- Ha nagyon durván akarnék fogalmazni, akkor röviden csak annyit: ne szüljenek többet két gyereknél. Ennyi elég ahhoz, hogy pótolják helyüket a világban. Semmi baj nincs azzal, ha egy család tíz-tizenöt gyereket is vállal, akkor, ha kevés ember él a Földön. Igen ám, de ha így nő a népszaporulat, nincs több hely a bolygónkon. Már így is túlnépesedett a Föld. Gondoljunk csak Afrikára, ahol mindössze húsz esztendő elegendő a népesség megduplázódásához. Ha így megy tovább, végtelen szenvedésnek néz elébe az emberiség.

A legfontosabb tanácsom az, hogy soha se felejtsük el: felnőtt korunkra is őrizzük meg a gyermeki örömöket, kíváncsiságot és újítókedvet. Ha feladjuk ezt a játékosságot, akkor nagyon nagy bajba kerülünk. Mert éppen ettől a játékosságtól vagyunk emberek!

Készítette: Hollós László

A tó vizében

A tó vizében állsz te, karcsu nimfa
s én bottal turkálom a parti földet,
sovány legény, kopott s kissé már görnyedt,
gallér szorít és nyakkendő. De mintha
a nyárfa ága nékem intene,
hogy vessem már le magamról sötét
kalpagomat és ruhám zord övét
és porkoláb cipőim szinte le.

S ahogy tán isten küldött, meztelen
lendüljek én is vízbe, harmatos
magad mellé üdítni bánatos
halántékom örömre testeden,
szilaj kedvem már mosollyal ragyog...
megfordulok s lassan elballagok.

(Devecseri Gábor)

Beszélgetés Havas Péter környezetpszichológussal

-- Nagyon egyenetlen képünk van arról, hogy az emberek, illetve közösségek a környezeti problémákról és környezeti jelenségekről hogyan vélekednek. Felmérések szórványosan vannak, de ezek nem összefüggőek. Az emberek környezeti attitűdjeit és környezeti szokásait kellene vizsgálnunk. Körülvesznek bennünket törvények, normák és szabályok, tiltások. Egy rendkívül differenciált és tagolt társadalom értékválságaiban élünk. Azt érzékeljük, hogy a gyerekek különböző társadalmi helyzetű családokból hoznak szokásokat, ismereteket, nézeteket, hiedelmeket a környezetről, a növényekről és állatokról, babonákat és előítéleteket különböző szokásokról. Ezek finoman szólva összeütközésbe kerülnek a tananyagokkal. Pedagógus legyen a talpán, aki rendet tud teremteni, és érvényesíteni tud egyfajta ökológiai kultúrát, mint egy iránytűt, amely a fenntarthatóság, a jövő, a harmónia felé tudja a gyerekek szokásait és ismereteit terelni.

-- Annak idején nagy viták voltak arról, hogy a gyerek személyiségének a kialakulásában az öröklődésnek, vagy a tanult szokásoknak van döntő szerepe. Lehet-e szerepe az öröklődésnek abban, ahogy a környezethez hozzáállunk?

-- Feltétlenül. Fajunk egy csodálatos üzenetcsomaggal rendelkezik. Óriási mennyiségű információ van minden sejtünkben a létezésről, a világról, az anyagokról. A nagy vita az öröklődés és tanulás dialógusában végül is azzal a csattanóval zárult, hogy tanulási képességeink 100%-a öröklött és 100%-a tanult. Az ember olyan lénye az univerzumnak, aki tanulékonyságában szinte határtalan. Egy nyitott lényről van szó, akit nem a természet programoz, hanem a társas világ.

-- Hogyan lehet felmérni, hogy az egyén, egy kisebb vagy nagyobb csoport hogyan viszonyul a természeti értékekhez, a környezeti problémákhoz?

-- Módszer nagyon sokféle van. Egyszer például pedagógus-továbbképzést rendeztünk az Ökológiai Kultúra Fejlesztéséért Alapítvány szervezésében. A résztvevők nem tudták, hogy az épületbe érkezésüket egy rejtett kamerával rögzítjük. A helyet, ahol fogadtuk őket, teleraktuk műszeméttel, mielőtt odaérkeztek volna, almacsutkát, törött fésűt, eldobott papírzsebkendőt, banánhéjat, némi aprópénzt is szétszórtunk a földön meg különböző helyeken, vagyis elég ronda környezetet hoztunk létre. A kamera rögzítette, hogy a beérkezők mit csinálnak. Ez a próba elég nagy tanulsággal szolgált, mert amikor együtt megnéztük a felvételt, maguk is megdöbbenve látták, hogy mennyire közönyösen, mennyire környezetközömbösen viselkedtek. Miután rosszul érezték magukat, ezt utólag bevallották, hogy ilyen nagy koszban fogadják őket, nem hajoltak le csak az aprópénzért.

-- Ez azért is érdekes, mert ők azok a pedagógusok, akiktől azt várjuk, hogy a jövő generációt másfajta szemléletre neveljék. Meg tudták magyarázni ezt az ellentmondást saját maguknak, vagy önöknek ott a tanfolyamon?

-- Ezen a tréningen megpróbáltuk ezt az élményt teljes mélységében feltárni. Beszámoltak arról, hogy miután megdöbbentek az elhanyagolt környezet láttán, úgy érezték, hogy ez mégsem az ő dolguk, hiszen egy idegen helyen vannak, biztos jön majd egy takarítónő, aki rendet csinál. Meglehetősen általános felfogás ez nemcsak a városi emberek esetében, hanem világszerte: azt várjuk, hogy valaki majd egyszer rendet teremt. Volt aki úgy gondolta, hogy ő nem azért jött ide, hogy ezzel foglalkozzék, és valamiféle szokásrendet sértene, ha ő most söprűt, lapátot keresne és elkezdene takarítani. Egy másik kutatási lehetőség egy iskolai osztályban történt, ahol negyedikesek, 9-10 éves gyerekek tanultak egy korszerűnek tekintett tanterv -- környezetkultúrát is képviselő, környezetvédelmet, természetszeretetet is bemutató tankönyv -- alapján egy ilyen tantárgyat. A gyerekek tudásmérő lapjain feltárult, hogy mi mindent tudnak pazar fogalmi gazdagsággal leírni, megfogalmazni, hogy mi az, amit tenni kell. Körülnéztünk az osztályban, és láttuk, hogy ugyanezek a gyerekek saját szobanövényeiket elhanyagolják.

-- Tehát ezek a gyerekek például tudták azt, hogy mondjuk a delfineket védeni kell és közben a saját környezetükre nem voltak igényesek?

-- Még pontosabban fogalmazva, miközben tudták azt, hogy a növényeknek fényre, vízre, tiszta levegőre, megfelelő talajra van szükségük, eközben a mellettük élő növényeket hagyták szenvedni. Nem locsolták, elhanyagolták őket. Úgy gondolták, hogy a tudás valamiről, ismeretek szerzése az egy nagyon fontos dolog, de mindez nem épülhet be az életükbe és a gyakorlatba. A környezeti attitűd legnagyobb problémája az, hogy nincs összhangban a dolgokról, a környezetről szerzett tudás a hétköznapi életvitellel. A környezeti attitűdök olyan lelki képződményeink, amelyek a tudatos és a tudattalan világunk határán mintegy egymással kölcsönhatásba hozzák a környezetről szerzett ismereteinket, a környezet iránti érzelmeinket és szokásainkat, cselekvéseinket. Elképzelhető, hogy ezen dolgok egymásra hatásakor inkább konfliktusok keletkeznek, mintsem harmóniák. Miközben tudjuk, hogy cselekvéseink helytelenek, következményei ártalmasak, mégis azt cselekedjük, mert sodor bennünket valamifajta érzelmi erő, a szokás, a hagyomány, vagy a jelen szükségletek dörömbölő ereje. Ez okozza konfliktusaink sokaságát. Hiába ismerjük fel vagy ismertetjük fel az emberekkel a természet sérülékenységét, az energiapocsékolás következményeit, azt, hogy az ivóvíz mennyire fogytán van. Eközben pocsékolunk, pazarlunk és mérgezünk.

-- Okoz-e lelkiismeretfurdalást, vagy valamiféle rossz érzést az embereknek az, hogy a tudásuk és cselekedeteik eltérnek egymástól?

-- Ezek a leghétköznapibb disszonanciáink, nagyon sok ilyen konfliktusunk van. Több módon, többféle eszközzel tudjuk ezeket feszültségmentesíteni. Tehermentesíthetjük önmagunkat, ha ilyenkor a problémát magát degradáljuk. Úgy gondoljuk, hogy egymagunk úgyis picik vagyunk, a probléma meg úgyis óriási. Ezzel lebecsüljük és feladjuk saját lehetőségeinket, ami nagyon leszerelő érzés. A másik lehetőség az, hogy megvonjuk a hitelt azoktól a szakértőktől, tanulmányoktól, híradásoktól, amelyek egyik vagy másik, számunkra alapvetően kellemes vagy örömet okozó szokásról bizonyítja, hogy az mennyire ártalmas vagy haszontalan, esetleg veszélyes a környezetre. Gondoljuk el, hogy egy felnőtt ember milyen nehezen tudja átalakítani például saját ételfogyasztási, vagy életmódbéli meggyökeresedett, megcsontosodott szokásait. Ilyenkor bármit ki tudunk találni, ideológiákat, magyarázatokat, nyakatekert logikát csak azért, hogy megvédhessük, megőrizhessük a már megcsontosodott szokást, amely nekünk annyira kellemes. Mentálhigiénésen ez halálosan veszélyes. Azt hiszem, hétköznapi neurózisaink egyik döntő oka abban van, hogy miközben tudjuk azt, hogy cselekvéseink helytelenek és szörnyű következményekkel járnak, közelünkbe hozzák azt a katasztrófát, amelytől félünk, de mégis megtesszük. Ezek a kis hétköznapi elfojtásaink, a lényegre nem figyelő, vagy problémát szőnyeg alá söprő lelki technikáink szörnyű bajt okoznak, mind az egyén feszültségkezelésében, mind pedig egy közösség kollektív lelkiismeretében, életvitelében.

-- Sokszor találkoztam olyan emberekkel, akik a maguk életvitelén nagyon radikálisan változtattak, és úgy vettem észre, hogy ezek az emberek sokkal harmonikusabbak.

-- Én azt hiszem, ezek az egyéni döntések rendkívül nehezek és egész különlegesek. Ahol egyszerűbb ezt meghozni -- és ez a pszichológus hétköznapi tapasztalata --, amikor egy-egy közösség vagy egy-egy összetartozó kis csoport ismeri fel az életmód-változtatás szükségességét. Nagyon sokan vannak, akik úgy gondolják, elfordulva a mai létproblémáktól, hogy régen sokkal jobb volt és ezért valami visszakanyarodás lenne lehetséges. Azt hiszem, a társadalmi modernizációnak és a világ haladásának ez nagyon ellentmond. Hiszen a népességrobbanás, a fokozódó energiaszükséglet és más tényezők nem tesznek lehetővé semmilyen visszakanyarodást, új életmód-alternatívákra van szükség, nem pedig a dédanyáink mintáira. A gyerekkor környezeti attitűdjeit közvetlenül befolyásolja az óvoda és az iskolai mindennapok világa, az a harmónia, amit sikerül egy-egy óvónőnek, tanítónak vagy akár szaktanárnak megteremtenie, de nemcsak a tanórán, hanem azzal, ahogyan az iskolában élnek. Ide tartozik az iskolabüfé választékától kezdve az iskolai élet harmóniáján át az iskolát körülvevő udvar és kert természetes összhangja.

-- Magyarán szólva, nem mindegy, hogy akár egy belvárosi óvoda udvarára ültetnek-e virágot az óvónők és arra biztatják a gyerekeket, hogy etessék meg a madarakat. De az sem mindegy, hogy az iskolai büfében poharas tejet és mondjuk friss, ropogós házi süteményt lehet kapni, vagy pedig kólát és a számomra csak "műanyagfasírtként" ismert hamburgert.

-- Sajnos Magyarországon alig talál olyan iskolabüfét, ahol például sárgarépát, karalábét, vagy akár egy szép piros almát kaphatnának a gyerekek. Helyette mindenféle édességet, szopogatni-, rágnivalót, csámcsogni valót árulnak, melyekről mindannyian tudjuk, hogy egészségtelenek, de a büfésnek jó üzletet hoz. Azt hiszem, ha egy iskolában divatot teremtene néhány kedvenc tanítónő és pedagógus, akiket a gyerekek elfogadnak és akiket becsülnek és szeretnek, ez elindíthatna valamiféle változást. A pedagógusok egy része valami messianisztikus hittel bízik abban, hogy a gyerekek, saját tanítványaik környezetkultúrája, ökológiai tudatossága majd átalakítja a családokat is. Egy átlaggyerek súlya a család döntéseiben nagyon csekély. Az iskola nem elégedhet meg azzal, mint ahogy az óvoda sem, hogy csak a gyerekeken keresztül alakítja a családok környezetkultúráját. Gondoljunk arra, hogy az óvoda és az iskola nemcsak a gyerekekre, hanem az anyákra, apákra is hatást gyakorolhat. A bemutatók, a nyílt napok, a helyi közösségi akciók, a kampányok és sok-sok egyéb módok és találkozási pontok mentén. Az óvodában szerencsésebb a helyzet, hiszen ott az anyák, apák mindennap bekísérik a gyerekeiket, tehát találkoznak egy más környezettel, más értékrenddel, melyet jó, ha az óvoda kinyilvánít, felvállal, bemutat -- képeken, plakátokon, kiállításokon, anyagválasztásaiban és így tovább. Az iskolában ez már lényegesen nehezebb. Ott közvetettebben, tananyagokon keresztül, de helyi közösségi akciókban talán be lehet mindezt mutatni.

A beszélgetést készítette: Mangel Gyöngyi

Bóna László

Hogyan jelenik meg a művészetben a

?

Ül csöndben este unokájával a nagypapa a nyílt tűz előtt, nézik, nézik a tüzet sokáig, mozdulatlanul, azután a nagypapa hirtelen egy hatalmas pofont ad az unokájának. Az unoka nem érti, miért kapta ezt, de a nagypapa megmagyarázza: "-- Hogy sose felejtsd el, szalamandrát láttunk!"

Manfred Schmidt-Brabant, a dornach-i Goetheanumban működő Általános Antropozófiai Társaság főtitkára A család és a házimunka spirituális háttere című előadássorozatában mesélte ezt a múlt századi történetet, mely kiválóan alkalmas arra, hogy kiindulása legyen egy előadásnak, ami a látható és láthatatlan dolgokról, vagyis a természet és ábrázolás viszonyáról szól.

A szalamandráról azt tartja az alkimista és okkult hagyomány, hogy a tűzben él, mert nem fog rajta a tűz, sőt a lehelete olyan hideg, hogy akár el is tudja oltani. Manfred Schmidt-Brabant Rudolf Steinerre hivatkozik, akinek pontosan kilencven éve ezeken a napokon hangzott el a Szellemi hiearchiák és tükröződésük a fizikai világban című előadása Düsseldorfban. Azt mondta akkor, hogy a tűz egyszerre fény és füst, tehát a tűz a szellemivé alakulás és az anyaggá válás határán áll. Feltűnt-e már -- kérdezi --, hogy fény maga nem látható, csak az látható, amire a fény vetül? Ha tüzet rakunk, akkor keletkezik valami, ami nem látható -- ez a fény, és keletkezik hő, ami szintén nem látható, csak érezzük.

Az antropozófusok szerint tizenkét érzékkel állunk a világban, amibe beletartoznak olyan érzékek is, mint például az én-érzék, a beszéd-érzék, a fogalom-érzék, a sajátmozgás-érzék, az életérzék, valamint a hőérzék. Megszoktuk, hogy csak azt nevezzük objektívnek vagy valóságosnak, ami öt megszokott érzékünkhöz kötődik -- és ez is egyre inkább csupán a látásra szűkül. Az, hogy a látható dolgok a nem megfogható, nem látható világból származnak, mutatja a tiszta, anyag nélküli fény, ami önmagában nem látható, a hő, ami önmagában nem tapintható. De mi az ára ennek az égésnek, mi az ára annak, hogy a látható dolgok, a halomba rakott fák visszatérnek eredetükbe, a láthatatlan fénybe, hőbe? -- kérdezi Rudolf Steiner. A szén az áru, a halott anyag, ami itt marad, és valami, ami a halott anyag és a szellemi felé elillant láthatatlan között áll: a füst. A füstben a szellemi lények el vannak varázsolódva -- mondja.

A tűzben olyan erő szabadul ki, ami az anyag szellemi eredete. Ezáltal lények, elvarázsolt szellemi természetű dolgok maradnak az anyagban. Ez a felfogás a keresztény ezoterikában, a keresztény hermetikában, az alkímiában gyökerezik. Az európai kultúrtörténetnek abban a lappangó hagyományában, ami nem azt mondja, hogy Isten és ember között nincs semmi, hanem, hogy az Isten és az ember között az egyre anyagibb létezők végtelen hierarchiája van. Létezik egyszer a tiszta szellemi szféra, az Isten, és a legmagasabb rendű angyalok, azután a kicsit "anyagibb" angyalok, azután a "még anyagibb" angyalok egészen az olyan angyalig, aki emberi alakban is meg tud jelenni. Így egyre lejjebb haladva a szellemi hierarchiákon elérkezhetünk oda, hogy az elemi dolgokban, a tűzben, a vízben, az erdőben, a fában, a virágban úgynevezett elemi lények rejtőznek, akik már-már majdnem testileg megfogható lények. A lénységnek tehát hierarchiája van: Agrippa A titkos bölcseletben, az európai alkimista tradíció egyik alapművében részletesen leírja a lények, a szellemek, a démonok hierarchiáját, megkülönbözteti az alvilági és földi démonokat. Meghatározza, hogy mi az a szellem: "olyan tudatos szubsztancia, aki teljesen mentes a durva és romlandó testiségtől, halhatatlan, érzéketlen és mindent képes átjárni vagy befolyásolni". Leírja, hogy ki a sellő, a faun, az unicornis, hogy kik azok a fűben, fában, vízben, szélben, tűzben élő valóságos démonok, szellemek.

Európában korokon át létezett az a hagyomány, amely élő lényeket látott mindenben. Ezt úgy tűnik, elfelejtettük. Ha nem tudunk ezzel mit kezdeni, úgy képzeljük, hogy sipkás kerti törpék táncolnak -- vagyis nagyon konkrét tömegkulturális képekkel helyettesítjük a szellemeket. Az európai ember viszont manapság egyre könnyebben elfogadja a keleti hagyományt, például a "feng sui"-t. Főleg ha praktikus tanácsokat ad arra nézve, merre kell tájolni a hálószobát, hogy javuljon a családi élet, hogy kell berendezni az irodát, hogy pénzt hozzon az üzlet, merre legyen a házban az íróasztal, hogy sikeres legyen a munka, töretlen a karrier. Azt mondjuk, hogy "ezek a keletiek tudtak valamit". Ha a lakásban egymásba nyílnak az ajtók, ha felszaporodott a sok fölösleges holmi, túl sok a dísztárgy, ha a ház túl messze épült az úttól, ha túl sok a romlott befőtt a kamrában, az embernek nem mennek jól a dolgai, vagyis nem áramlik szabadon az életenergia, ahogy ők mondják, a "csí". A keleti és nyugati hagyomány ugyanazt mondja, csak a keletit bulvár szinten használni kezdjük, a sajátunkat pedig elfelejtjük. Pedig amikor azt mondjuk, hogy szalamandrát látunk a tűzben, akkor ezzel azt is mondjuk, hogy tiszta energia-természete van a tűznek, hogy valami sugárzás árad ki. A gyertyafényből is sugárzás árad, ha körülüljük, valószínűleg beszélgetni kezdünk. De elképzelhető, hogy ez a beszélgetés nem jön létre, ha neonvilágítást kapcsolunk fel egy helységben és homogén fény lesz a teremben. Rudolf Steiner azt mondja, hogy amikor az emberek körülveszik a kályhát, abból olyan sugárzás, láthatatlan energia, szellem természetű erő árad, ami összehozza az embereket. A radiátor viszont nem a hőt, a szellemi energiát sugározza, hanem felfalja a hideget. Magyarázhatjuk ezt csí-vel, tehát valamilyen keleti energiával, vagy akár azt is mondhatjuk, hogy a radiátor elnyeli a hideg szörnyeit. Gondolhatjuk, hogy ezek metaforák, vagy szimbólumok, akár láthatjuk is konkrétan ezeket a dolgokat, a lényeg mégiscsak az, hogy folyamatos energiaáramlásba vagyunk ágyazva, és ennek létéből kell az egyes dolgokat, történéseket megítélni.

Lehet-e látni ezt a művészetben? Ha a természetről képet alkotunk, akkor lehet-e látni az energiának ezt a körülölelő lényét vagy nem? Úgy gondolom, hogy ez a valódi kérdés a "miként jelenik meg a természet a művészetben" kérdése mögött. Így már ki-ki elkezdheti magában a válaszadást. Mondhatjuk például, hogy egy Van Gogh-képen pontosan ezt lehet látni. Lehet látni a képen, hogy a világ igenis egy folyamatosan vibráló energiaburokban lévő valami, ahol a dolgok a szellemi szférából, egy nem látható létezésből folyamatosan megtestesülnek és a megtestesülésből folyamatosan szellemi sugárzássá párolognak. Eszerint a kamera nem más, mint a látás egyeduralma, a látás totális kiszélesítése. Azt mondja, hogy a világ érzékelése a látáson alapszik, csak az van, ami látható, tehát megmutatható mindenkinek.

Manfred Schmidt-Brabant azt mondja, hogy minden munka, amit az ember a háztartásban végez, az elvarázsolt lények felszabadítása. Ezek a lények statikus állapotba zárva léteznek, de lényegük szerint föl akarnak szabadulni. Szenvednek a mozdulatlanságban, a piszokban, a kihordatlan szemétben, a rendetlenségben. Tehát tisztába kell tenni a konyhát. Ismer olyan háziasszonyt -- mondja --, aki tudja, hogy a konyhát és minden helyiséget másfajta szellemek laknak. A konyhában koboldok vannak, azok olyan tréfás kedvű lények, akik szeretnek borsot törni az ember orra alá. Ellentétben például a fürdőszobával, ahol lehet, hogy sellők laknak. Ez az ő ismerős háziasszonya, aki tudja ezt, amikor belép a konyhába, tapsol egyet és azt mondja, hogy "mindenki a helyére!" Mi következik ebből? Ettől a mágikus tapstól lesz ereje ahhoz, hogy tüstént nekiálljon a rendrakásnak.

"Lényiségek" rejtőznek az egyes helyiségekben, de az egyes folyamatokban is, a krumplipucolásban, a portörlésben, akik ezen munkák végzése közben örömmel szabadulnak fel. Brabant úr Szent Pálra hivatkozik, arra, hogy Szent Pál azt mondta, "a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését". Vagyis az ember tudatosságot hoz a teremtésbe, a teremtett lények hierarchiájába. Megválthatja őket elvarázsolt, bezárt állapotukból.

A "környezetesztétika", vagy "vizuális kultúra" fogalmánál korszerűbbnek érzem a "környezetenergetika" fogalmát. Ami kifejezné, hogy a környezet energiájáról, energiaállapotáról vagy az azt érzékelni képes ember tudatállapotáról, a környezetben áramló energiák érzékeléséről van szó. Ha környezetesztétikáról beszélünk, akkor külsődleges dolgokról beszélünk, arról, hogy giccs-e valami, vagy nem, hogy a pálmafás poszter a lakótelepi lakás falán giccs vagy nem giccs. Helyeselhető-e vagy sem? Neveljük-e az embereket, hogy ne pálmafás posztert tegyenek ki, hanem egy Van Gogh-reprót bekeretezve esetleg eredeti kortárs műveket? Ilyen alapon nem tudunk igazi választ adni. Nem arról van szó, hogy egy parasztkonyhába kitett falvédő -- a giccs sztereotip példája -- csúnya-e vagy sem, hanem arról, hogy milyen energiát fordítottak arra, hogy szépen legyen hímezve. Mert a lények örülnek annak, ha van egy ember, aki valamire nagyon aprólékos gondot fordít. Ha megveszi az ember a képet a boltban és kiszögeli, akkor az lehet, hogy giccs, lehet, hogy nem az. De ha ő maga hímezi, és nem mindegy neki, hogy a háziasszonyt, aki a falvédőn kavargat, szépen sikerül-e odahímezni vagy nem, akkor lehet, hogy nem giccs, mert a lények örültek közben. Mert közben energia szabadult fel, és áramlik. Aki így hímez, az így főzi az ételt is, és a vendégek között is hasonló jótékony energia áramlik, amikor leülnek az asztalához. Ez esetben nem fontos arról beszélni, hogy a vizuális kultúra szempontjából ez giccses környezet-e vagy szociológiai szempontból milyen réteg milyen ízlésvilágát tükrözi. Úgy érzem, sem a szociológia, sem az esztétika nem ad érvényes választ arra, hogy mi történik valójában. "Környezetenergetikai" folyamatról van szó. Ezért ha arról beszélünk, hogy a művészetben hogy tükröződik a természet, akkor beszéljünk először arról, hogy tükröződik a természet a háztartásban, a mindennapokban, a fürdésben, a takarításban vagy az evésben. Ezek nem anyagi kérdések. Nem arról van szó például, hogy valakinek telik-e arra, hogy szép, ízlésesen berendezett fürdőszobája legyen, hanem arról, hogy a fürdés neki rituális-e vagy nem rituális. Lemos-e magáról fürdéskor valamit az egész nap mocskából, lelki értelemben is megtisztul-e a víztől, vagy nem. Azon múlnak a dolgok, hogy mire, hogy figyel az ember, milyen szellemi, -- nem tudok jobb szót -- "energetikai hozzáállása" van az adott tevékenységhez.

Amikor az anya a kisbabájának a répát villával pürésíti, átszűr, passzíroz, hígít, akkor kozmikus folyamatokkal analóg folyamatokat végez. De ha azt gondolja, hogy legyen minél gyorsabban kész, és géppel gyorsan összeturmixolja, akkor nem válik az étel a kozmikus folyamat részévé. Kilép tehát az anya a saját energiájából és belép egy másik energiába, az elektromosságba. Kölcsön vesz, mert neki nincs. Az ember következetesen a saját energiája helyébe állít egy külsőt, mert "fáradt", mert "nincs ennyi dologra ideje", és nem lép ki ebből a körből, mert egyre fáradtabb, mert egyre kevesebb az energiája, mert mindent helyettesít maga helyett, és sohasem kezdi el a saját energiáival utánozni az egész világegyetemet -- mondjuk saját kezével gyúrni a tésztát. A tésztába, amikor az kézzel gyúródik, akkor ki-ki beleteszi a "szalamandráját" is, vagyis a nem látható dolgait is. Tehát tesz bele a szeretet erejéből, saját szeretete energiájából.

Hogy milyen képet alkot a természetről a művészet? A mai ember "képzajban" él, mert a világ folyamatos, párhuzamos technikai-képi leképezése -- az elektromossághoz hasonlóan -- kiveszi az ember lába alól azt a biztos alapot, ami a szellemi látáshoz kell. Minél több külső képet kap az ember a természetről, annál kevésbé látja azt a szellemi erőt, amiről most itt beszélünk. Annál inkább kívülről látja magát, mintha tükörből szemlélné önmagát. Elvesz a természettől, nem hozzáad. Nem megsokszorozza saját erejét, hanem gyengíti magát. Nem úgy alkot, ahogy a világot alkották. Mert a világ is gondolatból teremtődött, egy jó gondolatból, ami már gondolat formájában is jó realitás lehetett, és amikor látható lett, akkor látható lett az is, hogy tényleg "jó".

A gondolat ugyanolyan valóság, mint a szalamandra.