Beszélgetés Borsos Balázzsal

-- Hogyan jelentkezik az ökológiai nézőpont az antropológiában?

-- Sokszor sehogy sem, holott véleményem szerint nagyon fontos lenne ezt a szempontot több területen is figyelembe venni, amikor egy adott kultúrának a saját környezetével való kapcsolatát vizsgálja az ember. Rengeteg kutató nem teszi ezt meg, hosszú monográfiák születnek úgy, hogy a szerzők csak amolyan angol funkcionalista módon jelzik írásuk elején, hogy az ebben és ebben a természeti környezetben élő népet vizsgálják, és a továbbiakban a környezet hatását teljesen figyelmen kívül hagyják. Az ökológiai nézőpont azon alapvető követelménye, hogy a részeket egységes rendszerben próbáljuk értelmezni, sajnos még mindig kevés kutatóra jellemző. 
Az ökológiai nézőpont a társadalomtudományokban "apály-dagály szerűen" van jelen. Olykor divatossá válik, és sokan felfigyelnek rá, azután háttérbe szorul, és a kutatók visszatérnek korábbi módszereikhez, vagy új szempontokat keresnek. Született egy elmélet ennek magyarázatára. Eszerint a tudományos vizsgálatok leképezik az adott kutatást végző antropológusokat magában foglaló társadalom éppen fontos kérdéseit is. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején a környezeti problémák tudatosulásával és a zöld mozgalom kialakulásával az antropológiában is előtérbe került az ökológiai nézőpont, de a nyolcvanas években, amikor a neokonzervatív ideológia a liberális, individualista gondolkodást helyezte előtérbe, ez a komplex gondolkodásmód háttérbe szorult. Később, a kilencvenes években, amikor a filozófiában egyre nagyobb hatása lett a holisztikus szemléletnek, az antropológia ismét megpróbálta átvenni. Magyarországon is voltak tudósok, akik kutatásaikban figyelembe vették a természeti környezet hatását, de ökológiai antropológusoknak azért ők sem nevezhetők. A talán legismertebb ilyen tudós Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, aki azt a bizonyos ártéri gazdálkodást írta le, amelynek értelmezése az ökológiai szemlélet és rendszerelmélet nélkül nem sikerülhetett volna. Ez a gazdálkodási mód összefüggött a folyók évi áradásával-apadásával, messzemenőn figyelembe véve annak jellemző vonásait. Ember és folyó kifinomult rendszert alkotott.

-- Ezek szerint az ökológiai antropológia inkább a környezeti determinizmus, mintsem a posszibilizmus* mellett áll? (*A környezeti posszibilizmus szerint a társadalom és a kultúra belső szerveződését a természeti környezet nem befolyásolja.)

-- Az ökológiai antropológia ezt az ellentétpárt már túlhaladta. A determinizmus nézetrendszere azt mondja, hogy a környezet mindent meghatároz a kultúra alakulásában, a posszibilizmus szerint csak korlátozó szerepe van, bizonyos kulturális jelenségek létrejöttét engedi, míg másokét nem. Az ökológiai antropológia szerint mind a két felvetés hamis ebben a formában, mert csak egyirányú hatást tételez. Ez az ellentétpár nem veszi figyelembe kultúra és környezet kölcsönhatását, vagyis azt, hogy a kultúra is hat a környezetre, ahogy a környezet a kultúrára. 

-- Felállíthatunk valamilyen fontossági sorrendet az ökológia és az antropológia között?

-- A kettő összeegyeztethető és összeegyeztetendő. Egy-egy adott probléma megoldásához el kell döntenünk, hogy melyik szemléletmódot tekintsük elsődlegesnek. Én igyekszem először mindig a természettudományos módszerrel megközelíteni a problémákat, mert annak kidolgozottabb a fogalomrendszere és a módszertana. Ha az ember ezzel megbirkózott, akkor az antropológiai módszertant már könnyebben használja. A természettudománynak sokkal könnyebb dolga van, mert konkrétabb terülteket vizsgál, egzaktabb módszerekkel. Bár ilyen szempontból az ökológiának is megvannak a maga bajai. Az ökológus hiába igyekszik meghatározni egy ökoszisztémát, hiszen e rendszerek leírása roppant bonyolult. Az ökológusok mindannyian részrendszerekkel és kitüntetett populációkkal dolgoznak, miközben a rendszerszerű vizsgálatot sem vesztik szem elől.
Az ökológia kategóriarendszere nem épül be a társadalomtudományokba. Mindenki hivatkozik az ökológiára, ugyanakkor a szigorú értelemben vett ökológiai módszertan analógiák, de inkább csak jelszavak szintjén merül fel egyes társadalomtudósok műveiben. Konkrét esetekben mindenképpen hasznosítani kell, de ha egészen komolyan be akarjuk építeni az ökológiai szemléletet és módszertant a társadalomtudományokba, ahhoz tudósgenerációk munkája szükséges.
Angolszász területen jó néhány olyan tanszék van, ahol ökológiai antropológiai kutatási program működik. Másrészt különböző diszciplínák, az antropológia új útjai nőttek ki belőle -- ilyenek többek között a spirituális ökológia, a feminista és a politikai ökológia. Az ökológiai antropológia -- azáltal, hogy a természettudományra támaszkodik -- lassan az antropológia olyan részterületévé válik, mint a többi, már elfogadott irányzata: a vizuális antropológia, a pszichológiai antropológia és társai. 

-- Mi a különbség az ökológiai antropológia és a humánökológia között?

-- A "humánökológia" nevet legalább négy különböző gondolati rendszer vallja magáénak. Az egyik általános filozófiai igénnyel lép fel, lényegében az "összes tudások szintézisévé" szeretne válni; a második -- a német tudományban jelenlévő -- szemlélet, megkülönböztetve ember-, állat- és növényökológiát, az ember mint biológiai populáció környezeti meghatározottságával foglalkozik; a harmadik megközelítés elsősorban az ember szimbolikus környezetét vizsgálja. Végül számos olyan kutatóhely van a világon, ahol némely ökológiai antropológiai kutatásokat is humánökológiának neveznek -- tehát minden olyasmit, ami az ember természeti és kulturális környezetével foglalkozik. 
Az ökológiai antropológiának jóval szűkebb a meghatározása: lényegében az ember és természeti környezete kapcsolatával foglalkozik. Ez utóbbi értelemben az ökológiai antropológia elfogadott szakkifejezés. Az ökológiai antropológia kialakulását elősegítette, hogy olyan eszközt kerestek, amelynek segítségével a természeti környezet és az ember egyetlen rendszer keretében írható le. Erre nem alkalmas például a szimbólumokkal foglalkozó humánökológia. Annak ellenére, hogy ez a humánökológia azt tartja, hogy az ember elsődleges környezete a szimbolikus környezet, az ember nem függetlenítheti magát a biotikus és az abiotikus környezet által biztosított forrásoktól. Az aztán már filozófiai kérdés, hogy a szimbolikus, illetve a természeti környezet elsődlegessége, másodlagossága mennyire fontos. Ha azt mondjuk, hogy a szimbolikus környezet az elsődleges, és azzal kell foglalkozni, akkor figyelmen kívül kell-e hagynunk, hogyan hatnak például a tengeráramlások az emberi kultúrákra. Én nem tenném ezt. Persze az is igaz, hogy ha az ökológiai antropológia csak a természeti környezettel foglalkozik, az szintén szűkítő megközelítés. 
Az e társadalomtudományok alapját képező ökológia helyzete sem egyértelmű. Ha megnézzük az ökológiai kategóriák meghatározásait, azt tapasztaljuk, hogy ezek roppant tág fogalmak, melyeket az alkalmazott ökológia sokkal szűkebben értelmez. Egy ökoszisztéma akkor vizsgálható rendszerként, ha az azt fenntartó folyamatok közül kiválasztunk egy dinamikus aspektust, és azt az ökoszisztémát alkotó elemekkel együtt vizsgáljuk. Ez a dinamikus aspektus szinte minden ökológiai kutatásban az anyag- és energiaforgalom. De sehol sincs leírva, hogy csak ez lehet. Erre hivatkozva bodrogközi vizsgálataim során én a területhasznosítás változását jelöltem meg dinamikus aspektusként, amely a természeti környezetben lezajló változások hatására ment végbe. Ehhez kerestem tovább a rendszert alkotó egyes összetevőket. Ökológiai szempontból ez nem kifogásolható, annak ellenére, hogy egy alkalmazott ökológiai kutatásban ennél jóval szűkebb értelmezés fordulhatna csak elő. Például a területhasznosítás változása egy időben lezajló dinamikus változás ugyan, mégsem jelenik meg benne az anyag- és energiaforgalom. A vizsgálat épp azt mutatta ki, hogy a területhasznosítás változása egyrészt nem ciklikus, másrészt olyan dinamikája van, amely éppen az eredeti ökoszisztéma megszüntetése irányába hat. Ebben a kutatásban azzal próbálkoztam, hogyan lehet egy kifejezetten történeti változást az ökológiai módszertanával értelmezni.

-- Hogyan értelmezhetők az ökológiai rendszerek és az emberi kultúrák eltérő tulajdonságai?

-- Igen nehéz ezt a két rendszert összeegyeztetni. Az ökológia fajok közötti kapcsolatokat is leír, ezzel szemben a társadalomtudomány egyetlen faj kutatásával foglalkozik. Például az adaptáció sebessége egészen más az ökológiai rendszerekben, mint a kultúrában. A biológiai adaptáció genetikai változásokon alapul, sok generáció élete során hat. Ehhez képest a kultúra adaptációja villámgyors. Például egy múlt századi lapban is voltak képek, metszetek, melyek az ismertetett történetet ábrázolták, de az információt az írott szöveg hordozta. Napjainkra ez teljesen megváltozott, ma nem olvasnak annyit az emberek. Egy nagy tömegek számára készülő lap nagyrészt képek által közli mondandóját, szöveget alig tartalmaz. Ma az információszerzés elsősorban a vizualitáson, a mozgó- és állóképek értelmezésén alapul. Egyetlen évszázad alatt alapvetően megváltozott az információszerzés módszere. A 19. században rendkívül nagy jelentősége volt az írástudatlanság felszámolásának. Alig száz évvel később azt vesszük észre, hogy mindenki tud olvasni, de a funkcionális analfabéták -- akik tudnak ugyan olvasni, de nehezen vagy egyáltalán nem értik a szöveget -- száma nő.

-- Hogyan viszonyul az ember mint faj a természethez? Sikeres állat az ember?

-- Sok egyéb mellett az ember alapvetően abban tér el az állatvilág bármely tagjától, hogy másképpen tanul. Egyetlen állat sem képes arra, hogy ilyen mennyiségű információt adjon át szimbolikus úton. Bizonyos értelemben az állatok is képesek erre, mert mi a méhtánc, ha nem szimbolikus információátadás? Az ember azonban számos olyan információt képes magába gyűjteni és tovább alakítani, amelynek már nincs közvetlen természeti megfelelője. Mert a méhek tánca a létező méhlegelőre vonatkozik. De pl. az ökológiai antropológiát nem tudom megfogni, nem létezik közvetlenül a természetben, holott most is erről beszélünk. Fogalmakról való további fogalmi gondolkodásról van szó. Ebből a szempontból igen nagy a különbség az ember és az állat között. Számos ökológusnak azonban az a véleménye, hogy az ember még állatnak sem sikeres, mert egy sikeres állat nem pusztítja el saját életfeltételeit. 

-- Segíthetnek rajtunk a mítoszokban megjelenő természetképek? 

-- Szűken az ökológiai antropológia felől közelítve, a mítoszok alapvető feladata az, hogy valamilyen szimbolikus formában a természetről, az ősökről, a közös társadalmi tudásról szóló ismereteket közvetítsen. Például egy eredetmagyarázó mítosz arról, hogy miért csíkos a zebra, természeti ismereteket közvetít; így könnyebben megjegyződik az, hogy csíkos a zebra, és így könnyebb felismerni. Ha természetidegen ismeretet közvetítene, akkor nem lenne jó: adaptációs funkciója nem öröklődne. Tehát ebből a szempontból a mítoszok minden bizonnyal jó természeti képet közvetítenek, fennmaradásuk ezt jelzi. Nem biztos, hogy mindenre pontos magyarázatot adnak, de a mindennapi életben használhatók.

A tudomány mint vallás

A tudóstársadalom mindent megtesz annak érdekében, hogy megóvja a bevett paradigmát attól a tudástól, amely azt aláaknázhatja. A gondolat, hogy a környezet rombolása bűn, nemcsak összeegyeztethetetlen az ipari társadalmak világnézetét meghatározó szekularizált vallással, hanem azzal is fenyeget, hogy felszámolja azt a legalapvetőbb tételt, miszerint a tudomány, a technológia és az ipar -- esetleg a szabad kereskedelemmel szövetségben -- anyagi és műszaki Paradicsomot fog teremteni a Földön. Ebben az elképzelt világban állítólag meg fognak szűnni mindazok a gondok, amelyek évszázadok óta szorongatnak bennünket: a nyomor, a betegségek, a munkanélküliség, hajléktalanság, a bűnözés, a kábítószerezés; sőt, egyes tudósok arról biztosítanak, hogy maga a halál is.
Ebből a fölfogásból következik, hogy minden ember-alkotta jó a gazdasági fejlődés következménye. Az egészség olyasmi, amit a kórházban osztogatnak, amit az orvosoktól kapunk, a korszerű eszközök és a gyógyszerek révén. A jog és a rend a rendőrségnek, a bíróságoknak és a börtönöknek köszönhető. Semmiféle értéket nem tulajdonítunk a természeti világ pótolhatatlan jótéteményeinek, amelyek biztosítják az éghajlat állandóságát, a talaj termékenységét, a vízkészletek újratelítődését, és mindazt, ami a bolygó működéséhez szükséges. Ezeknek nincs gazdasági "költségük", tehát büntetlenül pusztíthatók.
Ezt a hozzáállást a tudósok érvekkel is alátámasztják, amikor leszólják a természeti folyamatokat. Darwin a természetet "ügyetlennek, pazarlónak, gyakran hibázónak" tartotta, a Nobel-díjas Sir Peter Medawar pedig "a természet minden művészetet nélkülöző rögtönzéseiről" ír.
A tudósok szerint a természeti világ önző, erőszakos és kegyetlen. Darwin azt mondja: "az egész természet háborúban áll". Tanítványa, 
T. H. Huxley pedig ezt írta: "A moralista szemszögéből az állati világ olyan, mint a gladiátor-játékok voltak. A teremtményekkel jól bánnak, felkészítik a küzdelemre, amelyben a legerősebb, a leggyorsabb és a legravaszabb boldogul. A nézőnek nem is kell lefelé fordítania a hüvelykujját, itt nem adnak kegyelmet."
A darwinisták és a szociobiológusok véleménye megegyezik. Szerintük lehetséges egy jó világot teremteni, amelyben erkölcsösen viselkedünk egymással, de ehhez előbb hadat kell üzennünk a természet gonosz világának. Miként Huxley mondja: "a társadalom erkölcsi haladása nem a kozmikus folyamat utánzása, még kevésbé az attól való megfutamodás, hanem annak legyőzése." Ez -- a fő tanok egyike -- valójában egy szekularizált vallásos kultusz, amely egyenesen következik a Nyugat korai vallástörténetéből. Jól ismert, hogy a gnosztikusok, a korai kereszténység "eretnekjei", hasonlóan a mai tudósokhoz, a természeti világot nem megfelelőnek, sőt, rossznak tartották. Nem kételkedtek abban, hogy van rend és törvény a Kozmoszban, de úgy vélték, hogy "az merev és ellenséges rend, zsarnoki és rossz törvény, amelyben nincs jó szándék, jóság, idegen az ember szándékaitól, belső lényegétől."
Ezért a gnosztikusok szerint Isten és a Kozmosz nincsenek többé olyan szoros kapcsolatban, mint azt a klasszikus világban gondolták. Egymásnak idegenek, ellenségesek. Az ember pedig kozmikus magányra van ítélve. A mai tudomány álláspontja is ez. A Nobel-díjas Jacques Monod elismeri ugyan, hogy az animizmust élő ember a természeti világ részének tekintheti magát: "Az animizmusra épül az ember és a természeti világ közötti szövetség, egy szoros szövetség, amelyen kívül, úgy látszik, csak rettenetes magánosság van. A tudomány feltárta előttünk ezt a szörnyű igazságot, a régi szövetség összetört, s az ember végre tudja, hogy egyedül van a végtelen világmindenségben, amelyben nincs szerepe, nincsenek kötelességei, s amelyben létrejötte puszta véletlen." Megdöbbentő vélemény, amely dogmákon alapszik: a természeti folyamatok -- így az életfolyamatok, az evolúció -- esetleges voltának dogmáján.
Van azonban egy nagy különbség a gnoszticizmus és a mai tudomány felfogása között. Az előbbiek szerint Isten elvárta, hogy az ember elszakadjon a gonosz világától, és életét a szellemi dolgoknak szentelje. A természettudós, bár elfogadja ugyanazokat a kiindulópontokat, egészen más következtetésekre jut. Abban egyetért, hogy a világ rosszul tervezett -- de a válasza erre nem a menekülés, hanem a világ újratervezése és átalakítása, jobb tervek alapján. Ez a végső feltételezés és a végső istenkáromlás. A Homo scientificus istenné tette önmagát: feladata a világ újrateremtése.
Egyelőre még csak kevés tudós döbbent rá arra -- elsősorban James Lovelock és Lynn Margulis munkái nyomán --, hogy életbevágóan fontos a világ rendjének fennmaradása. E két szerző kimutatta, hogy a bioszféra, vagyis az élőlények világa a geológiai és légköri környezettel együtt egyetlen lényt alkot. Lovelock Gaiának nevezi, a görög földistennő neve után. Lovelock hangsúlyozza Gaia rendje fennmaradásának fontosságát. Ha az oxigén szintje túl alacsony lenne, több élőlény nem lenne képes lélegezni, ha pedig túl magas, akkor egyetlen szikra megfékezhetetlen tüzeket okozna. Ha a széndioxid- tartalom túl alacsony lenne, akkor a Föld nagyon hideg volna, ha pedig nagyon magas, akkor a hőmérséklet emelkedése lehetetlenné tenné a legtöbb lény fennmaradását. Ezeket a tényeket a tudósok az emberiség és a természet rovására semmibe veszik. Ezt csak mostanában kezdjük megérteni: minthogy lényegesen megváltoztattuk a légkör összetételét, éghajlati káoszhoz vezető láncreakcióban találjuk magunkat.

A holizmus fontossága

Ellentétben azzal, amit a tudósok mondanak, én mindig úgy érvelek, hogy a természeti rendszerek különböző szintjein a szervezetek -- tudatosan vagy nem -- arra törekszenek, hogy fenntartsák annak a nagyobb egésznek a rendjét, amelynek maguk is a részei. A biológus Ludwig von Bertalanffy írta le az egyed biológiai rendszerének szintjén az életfolyamatok "teljes egészt fenntartó jellegét". Ez mély benyomást gyakorolt az osztrák biológusra, Ungererre, aki megkísérelte, hogy a felismerést az egyed szintje fölött, a teljességre alkalmazza.
Természetes, hogy az élő rendszerek alkotórészeinek egy általános rend fenntartására kell törekedniük, miután evolúciójuk célja volt, hogy a nagyobb egészben betöltsék fajlagos szerepüket, mivel saját jólétük, életben maradásuk annak lététől függ. Eugene Odum, akinek "Az ökológia alapjai" (Fundamentals of Ecology) című kézikönyve évtizedeken át az amerikai diákok tankönyve volt, leszögezi, hogy "az egyén nem maradhat életben hosszabb ideig a népessége (populációja) nélkül, ahogyan a szerv sem képes hosszabb időn át létezni a szervezet nélkül". Így a széttöredezett családban felnőtt gyerekek gyakran érzelmileg ingatagok, így nagyobb esélyük van rá, hogy nem tudnak alkalmazkodni környezetükhöz, és bűnözőkké válnak.
A család azonban nem lehet a rend kicsiny oázisa a társadalmi rendetlenség tengerében, hanem egy összetartó közösség része kell, hogy legyen. Ugyanígy az egyének, a családok és a közösségek sem maradhatnak életben, ha a természet vagy az ökoszféra elpusztul. 
Sajnos ezek az alapelvek csak akkor válnak nyilvánvalóvá, ha az életfolyamatokat a teljességhez való viszonylatukban vizsgáljuk. A tudósok az életfolyamatokat rendszerint az egésztől elszigetelve elemzik, s azokat véletlen, cél nélküli és önmagukért létező dolognak tekintik. Ezt a szemléletet vallja az oxfordi professzor, Richard Dawkins is, aki szerint "nincs szelektív előnye vagy fontossága a nagyobb egész állandóságának és épségének."
Ha a viselkedést így, következményei nélkül szemléljük, akkor nem tudunk következtetéseket levonni "az egészt fenntartó funkciójáról", és nem tudjuk, mi módon különböztessük meg egymástól az élő világ rendjét fenntartó, illetve leromboló magatartást. Ez a kulcsfontosságú megkülönböztetés -- melyről az ősi vallások még tudtak -- idegen a mai tudomány számára.

Miért hagyták cserben a vallások a Földet?

A mai világvallások ugyan nem tekintik a természetet vagy a világegyetemet gonosznak, de ritkán mutatnak érdeklődést iránta. A mai vallások egyre kevésbé töltik be eredeti szerepüket, hogy összekössék az embert a társadalommal, s a mindent magában foglaló kozmosszal. Az általunk kialakított atomizált társadalomban csak személyek közti kapcsolatok vannak, és még a vallások sem igen jelentenek többet, mint a társadalomba beilleszkedni nem tudó, nem-ökologikus embernek egy olyan istennel való kapcsolatát, akit ugyanilyen jellemvonásokkal ruház fel. 
A világvallások utat tévesztettek; vissza kell térniük gyökereikhez, majd tovább kell lépniük, s tanulniuk az ősi népek bölcsességéből.
A természet pusztítása a törzsi vallásokban is bűn -- gyakran éppen ez a legalapvetőbb tanítás. Robert Parsons a Sierra Leone-i kono népről szóló könyvében kimutatja, hogy az ő vallásuk "nem csupán az emberi viszonyok rendszere, hanem magában foglalja az embereknek a Földhöz mint egészhez való viszonyát, az emberek kapcsolatát a termőfölddel és az alkotó erők láthatatlan világával. A vallás mindezeket következetes egészbe foglalja össze."

Vallás és ökológia

Roy Rappaport leszögezi, hogy a törzsi népeknek a hitből vagy a megismerésből eredő tudása (kognitív modellje) "nem olyan jellegű, mint az analitikus megállapításai a valóságról, hanem egy olyan viselkedési minta, amely megfelel mind a szereplők, mind az egész ökoszféra jólétének".
Hogy az istenek történelmi alakok vagy sem, az lényegtelen. Mindenek felett archetípusok. Ugyanezt mondhatjuk a világvallások igazságairól. Lényegtelen kérdés, hogy az Ószövetségben leírt özönvíz valójában megtörtént-e. Az özönvíz a káosz erőit jelképezi, amelyek elszabadultak, amikor az emberek nem tartották be a kozmikus szövetséget. Noé özönvize nem szükségképpen történelmi esemény, hanem archetípus, és mint ilyennek, a szerepe sokkal fontosabb emberi viselkedési minta, mint bármilyen lehetséges tudományos igazság vagy történelmi tény. 
Ezeket az eszméket, amelyek a mai világvallások korai időszakában még léteztek, szem elől tévesztettük. De fel kell támasztanunk őket, mert csak így tudják a vallások arra ösztönözni az embereket, hogy egyesüljenek a káosz erőivel szemben, amelyek létünket fenyegetik. 

Nem mindennapi kalandra csábítom az Olvasót, amikor arra buzdítom, tartson velem, fedezzük fel együtt műveltségünk legősibb -- egyetemesebb, hatékonyabb és emberibb, egyetlen szóval kifejezve: szervesebb --, ám egyben legholnapibb mélyrétegének rejtekét.

A mű első, hétköznapi jelentésszintje életkép: állatok erdőben, juhász legelteti a nyáját, betyár mulat a csárdában vagy a mesékben: a legkisebb, a legszegényebb sorsú fiúból hosszú kalandsorozat végén király lesz, közben sorra legyőzi a rátámadó ellenségeket, és elnyeri az éppen keze ügyébe eső legszebb királylányt stb.
Az első jelentésszinten a valóság megidézésekor mindenképpen az "itt és most" szempontja a mértékadó. Ha azonban -- meghatározott társadalmi-történelmi feltételek függvényében -- kitörlődik a társadalmi tudatból a további jelentésszintek létezésének emléke, akkor ez az "itt és most" automatikusan "csakis itt és csakis most" jelszóvá fajulhat.
Ha az első jelentésszinten az "itt és most" szempontját ítélhetjük mértékadónak, addig a második jelentésszintre az "ilyentájt" közmegjelölést alkalmazhatjuk a legtöbb joggal, mégpedig egyszerre a tér és az idő közegének vonatkozásában. Más szóval itt az ábrázolásoknak mind a tér-, mind az idő-keretei szembetűnően kitágulnak. Már nem arra kapunk választ, hogy egy adott (és soha korábban nem volt, és soha vissza nem térő) időpontban, egy adott (semmi mással össze nem téveszthető) helyszínen éppen mi történik, hanem arra, hogy bizonyos téridő-egységekben általában (a szó szoros értelmében is rend szerint!) mi szokott lejátszódni.
A népművészeti alkotásaink létrejötte és éppilyen léte döntően e jelenségszintnek, pontosabban az ezen leadható üzenetnek a számlájára írandó. Hosszú távra szóló üzenetekről van itt szó, amelyekben -- mindig a neki rendelt tér-időközegben és mindig éppen ott -- szükségképpen helyet kap minden mozzanat, ami megjegyzésre méltó a világból, mégpedig csakis olyan módon és mértékben, amennyire és amint valóban érdemes a tovább-örökítésre.
Az ábrázolási keretek definíciószerű tágulása a második jelentésszinten nem maradhat következmények nélkül a tér-, illetve az idő-fogalom értelmezésére sem. Míg az első "életképi" jelentésszinten minden képkivágathoz egy és csakis egy időpillanat tartozhatott, tehát állapot-jelzést kaptunk a valóságról, addig most minden képkivágathoz legalább egy állapot- és egy folyamat-értelmezés rendelhető.
Rossz úton járnak azok, akik a népművészet jelkészletét akár szűkebb értelmű, mondjuk, mezőgazdasági (agrár-rítusi) vagy akár meteorológiai, akár tágabb értelmű, kozmikus (asztrálmítoszi) vonatkozású tájékozódási-tájékoztatási tevékenység tudományos segédábra-tárának tekintik, és ennek megfelelően valamennyi gyakrabban előforduló, így önálló jelentésűnek is tekinthető  jelinformációra egzakt, egyértelmű, lexikoncímszó-szerű meghatározást keresnek-sürgetnek. A jegy-karakterek ezúttal is csupán kereteknek tekinthetők, amelyek arra szolgálnak, hogy kiemeljenek a valóság határtalan áradásából valami fontosat, amit egyébként nem vennénk észre, pedig a tanulsága megszívlelendő lehet számunkra.
Amikor a harmadik, a "képírás" jelentésszintjéről beszélünk népművészeti jelrendszerekkel kapcsolatban, akkor a jelek- jelkapcsolatok azon sajátosságára gondolunk, hogy a képjelek -- akár emberalakot, akár egyszerűbb élő vagy élettelen formációkat írnak le -- rendre nem túlságosan nagy számú, amellett jól standardizálható alapelemekből tevődnek össze. Ezek a szó szoros értelmében is hézagmentesen illeszkednek egymáshoz, és önként mondanak le részleges jelentésük hangsúlyozásáról, amint az ábrázolás nagyobb egészében kell szerepet játszaniuk, de a jelegyüttesen belül mindvégig jól felismerhető a viszonylagos önállóságuk is.
Ha tovább elemezzük az ilyen állandó képjeleket, illetve képjel-egységeket, akkor meglepve tapasztaljuk, hogy valamennyi lényegileg azonos elemekből, igen csekély számú és igen határozottan elkülönülő formájú alapjelből tevődik össze. Az ilyen, minimális információ-tartalmú alapjelek gyakran külön kezeléssel is hangsúlyozódnak a jelegyüttesekben. Egy-egy önálló jel, illetve egységnek tekinthető jelcsoport általában a körvonalára felfűzött pontsor vagy "szőrözés" által emelődik ki a környezetéből. Ezek az önálló alakisággal nem, csupán számossággal rendelkező elemek (pontok, vonalkák) kiválóan alkalmasak arra, hogy -- mint jelzőoszlopok a kanyargós utak mentén -- az általuk szegélyezett forma jelentőségére felhívják a figyelmünket. 
Amennyiben a második jelentésszinten minimálisan kettős jelentéssel felruházott üzeneteket kellett feltételeznünk, akkor ezen a harmadik szinten lehetetlenség egyértelmű üzeneteket megfogalmazni, ellenkezőleg: a jelekből kiolvasható értelmes üzenetek száma elvileg határtalan!
Az ilyen típusú jelolvasások ellenzői szerint, ha ennyire sokféle üzenet olvasható ki egy meghatározott jelegyüttesből, akkor annak az információs értéke gyakorlatilag a nullával egyenlő: minden és mindennek az ellenkezője is kiolvasható belőle. Aki ezt a sajátosságot hiányosságnak ítéli, az merőben félreérti vagy egyáltalán meg sem érti a népművészet harmadik jelentésszintjén érvényesülő információ-tárolási, illetve visszaolvasási gyakorlat működését.
Ez a gyakorlat szoros összefüggésben alakult ki nyelvünk azon sajátosságával, hogy a való világ hasonló dolgaira hasonló alakú megjelöléseket alkalmaz, ami más szóval azt jelenti, hogy a lehetőségek szélső határáig igyekszik fenntartani, illetve a felszínre hozni, sőt hangsúlyozni az izomorfiát (egyalakúságot) a valóság befolyásolatlan, illetve reflektált képe között. Ez a legáltalánosabb rendező elv, amely nyelvünk alakulását éppúgy döntően befolyásolja, mint a népművészet szöveges, illetve képi jelrendszerét. 
Ebből további fontos következtetések adódhatnak a népművészet legáltalánosabb világkép-alakító elveit illetően: a maximális izomorfia követelménye, amely a népi valóságidéző gyakorlat legátfogóbb hatástényezője: mindennemű alaki hasonlóság mögött tartalmi hasonlóság rejlik. 
A három jelentésszint nem egyenértékű, illetve nem egyazon fontosságú a közösségre nézve. Mintha egyfajta sajátságos hierarchia érvényesülne közöttük: az első szint a leghétköznapibb karakterű, ez elvben mindenki számára hozzáférhető. A második szint már lényegesen nagyobb fokú elvonatkoztató készséget feltételez mind az alkotó, mind a befogadó közeg részéről, ugyanakkor az itt megfogalmazott vallomás hangneme is jóval emelkedettebb, mint amihez az első szinten hozzászokhattunk. Ahhoz, hogy a középső szint jellegzetes "kétértelműségeit" fel tudjuk oldani, mindenesetre annyi  minimálisan megkívántatik tőlünk, hogy hibátlanul, mintegy rutinszerűen tudjunk "közlekedni" a téridő-kontinuumban. Végül a harmadik jelentésszinten már olyan közlések fogalmazódnak meg a valóságról, amelyeknek a visszaolvasásához nem annyira az írásjelekkel, illetve azok alkalmazási módjával kell tisztában lennünk, hanem magával a valósággal. Hogy mennyi információt tudunk "lefejteni" egy ilyen szintű közlést is tartalmazó jelhalmazról, az nem elsősorban azon múlik, hogy mennyire ismerjük az írást, hanem azon, hogy mennyire, azaz milyen mélységekig ismerjük a való világot. Az írás itt már inkább csak alkalmat ad az ismeretek előhívására, és magasabb szempontok szerint rendezi azokat. Ezzel egyidejűleg természetesen annak a felelőssége is fokozatosan áthárul a mi vállunkra, hogy mit és mennyit olvasunk ki egy-egy jelhalmazból.
Ez a komplex jelrendszer -- a népművészet -- olyan társadalmi közegben működőképes, amelynek tagjai állandó, közvetlen, szerves kapcsolatban élnek a természettel. Mindhárom jelző fontos, ugyanis bármelyiknek az elmaradása azzal a következménnyel járhat, hogy a jelrendszer rendeltetésszerű működése megbomlik, majd az egész mechanizmus előbb-utóbb leáll.

Lássunk egy egészen egyszerű példát! A természettel szerves kapcsolatot fenntartó emberközösség folytonos, intenzív élményei között is megkülönböztetett súlya van a Nap-járással kapcsolatos közvetlen látványélményeknek. A nappali tájékozódás -- a szó legtágabb értelmében, beleértve az erkölcsi természetű tájékozódást is! -- döntően ennek a "járásnak" a nyomvonalán halad. A tájékozódásnak természetesen megvannak a maga legáltalánosabbnak tekinthető keretei, amelyek az ilyen közegben élő valamennyi ember számára, eszmélkedésének hajnalától fogva, egyfolytában ismerősek kell hogy legyenek. Úgy is mondhatnánk: ezek az ő műveltségének sine qua non-jai, elengedhetetlen alapelemei. 
A természettel "közös háztartásban" élő ember számára magától értetődik, hogy a Nap az egymást követő hajnalokon a keleti látóhatár más-más pontján kel fel. Azt is tudja, hogy a napkelte-hely a horizonton szabályos ingázással váltakoztatja helyzetét két szélső pont között. Ez az éves ingázás meghatározó jelentőségű a természettel egy ütemre lélegző-élő emberközösség számára. Ennek nem utolsósorban azzal adja meggyőző tanújelét, hogy a végpontokra telepíti rá fő ünnepeit (Karácsony, illetve Szent Iván éjszakája), és végső soron ezt a mozgást bontja le apróbb részmozzanatokra, amikor megszervezi a maga éves munkarendjét. Minthogy pedig a napkelte-hely vándorlása a horizonton kifejezetten látványos processzus, kora gyermekkorától úgy íródik beléje, hogy amíg ilyen környezetben él, és tarthatja magát ennek élő ritmusaihoz, addig egyszerűen lehetetlen kitörölni az emlékét. Ráadásul ez a vándorút képszerűen igen jól egybefogható egy pártára emlékeztető alakzat, amelynek középső, legmagasabb pontja a két napéjegyenlőségi időpont azonos napkelte-helyét jelzi, míg a napfordulók szélsőségei után a csillogó ív megszűnik, azaz a fény látható-látványos útja innen ismét csak visszafelé vezethet. 
A természettel együtt élő ember a számára fontos időpontokat tehát a hajnali horizont-állapothoz méri. Ezeket a pontokat esetleg természeti formációk is jelölhetik, de lehet mesterséges "mérföldkövet" is alkalmazni: bármiféle építményt, amely alkalmasan kialakított körvonalaival megkönnyíti a napkelte-időpont bemérését. Horizont-szerepű lehet például egy keletelt templom esetén a keleti szentélyablak elé kellő távolságban és magasságban felhúzott, legalább negyedkörnyi ívelődésű falkoszorú is. 
A népi műveltség valamennyi jelentős képjel-együttesét olyan módon helyezi el mindennapos környezetében, hogy azok egészen egyszerű áttételek segítségével közvetlenül is szembesülhessenek azokkal az alapvető természeti folyamatokkal, amelyeknek a megidézésére születtek. Az ilyen direkt módon történő fénymozgás-jelzés skálájául önként kínálkozik valamiféle -- a tájolási adottságok függvényében kialakított -- virág-, illetve növény-kompozíció. A számon tartani kívánt fénymozgások leghűségesebb (és ami ezúttal szintén nem elhanyagolható: a leglátványosabb) követői, visszajelzői a természetben éppen a virágos növények. A népiműveltség-hordozó közegben egy ilyenfajta időnyilvántartásra a legmegfelelőbb terepnek a házhomlokzatok adódnak. Ezek eredetileg már amúgy is mindig  tájoltak, a függőleges tartófalakon mindenképpen túlnyomó tetőzet pereme pedig szabályos ütemezésben járatja végig önmaga vetett árnyéktömbjeit az oromzati, illetve az oldalsó falmezőkön.
A népművészeti jelhalmazok jelentésének direkt visszaigazolhatósága természetesen nem korlátozódik a népi építészeti emlékek homlokzatára, illetve ezek díszítményanyagára. Minthogy nem csupán maga az épület tájolt, de a belsejében is valamennyi fontosabb berendezési tárgynak, s rajta a kisebb részletelemeknek (például a párnáknak, "kendezőknek", tányéroknak stb.) megvan a maguk többé-kevésbé szigorúan megszabott helye, így voltaképpen minden ilyen elem alapvetően tájoltnak tekinthető. A rájuk vitt jelhalmazok "megszólaltatásában" ezúttal a "sötétkamra-elv" érvényesül, vagyis nem a világos felületre rávetülő vándorló és alakját megfelelőképpen változtató árnyékfolt a kalauzunk, hanem megfordítva: az alapvetően sötét szobabelsőben az aránylag kicsiny ablaknyílásokon át bejövő fénysugár vándoroltatja végig a világos foltokat a berendezés tárgyain. 
Ha tudjuk, hogy a lakótérben elhelyezett tárgyak és azok tartozékai -- alapvető tájoltságuknál fogva -- összességükben mintegy magától értetődően egyfajta "óramű" szerepét is játszhatták, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy díszítményeik legexponáltabb elemei a "polgáriasulás" előrehaladtával ugyancsak óraszámlap-ábrákra cserélődtek le. Ugyanez az "elgépiesedési" folyamat, amellyel a házhomlokzatok árnyékvetőinek, illetve azok elfajulásának ismertetése kapcsán fentebb már találkoztunk, a népművészetnek szinte minden ágazatában tetten érhető az utolsó száz év folyamán. Ezekben a szervetlen jelképezési rendszerük folytán alapvetően életidegennek minősíthető működési közegekben  az időpont-jelző virágkelyheket mechanikus szerkezetű óraművek; a folyamat-jelző növényi indázatokat botanikai hitelességű növényi ábrák; az egyetemes érvényű közléseiket sugárzó képjel-együtteseket egyedi esetekre szűkítő, mechanikus jelhasználatú feliratok; a sokatmondó, de elvontabb fogalmazású képjel-alakzatokat üres ornamens-szériák váltják fel. Egyfajta sajátságos nyelvi "hiánybetegség" szomorú vagy groteszk tünetei az ilyen szervetlenül, csökött ál-jelegyüttesek.