Jávor Benedek
Az ökoetika esélyei

Minden emberi kultúra valamiképp viszonyul környezetéhez. Ez a viszony lehet többé-kevésbé békés (pl. taoizmus, shinto), vagy uralmi elven nyugvó, a természet alávetettségét hangsúlyozó (kereszténység, iszlám), de mindenképpen egységes és a mai napig meghatározó erejű magyarázatot ad. A modern, XX. századi környezeti mozgalmak és gondolati rendszerek is merítenek a vallások tanaiból. A vallások világképében a környezet a legtöbb esetben mellékszereplő, bár a hit általános tanításai érvényesek lehetnek rá, sőt speciálisan rá vonatkozó tanításokkal is találkozhatunk, de nem ez áll a középpontban. A környezeti mozgalmak és filozófiák azonban az ember és környezete viszonyából indulnak ki, ezt vizsgálják, magyarázzák.
A környezeti filozófia abban is különbözik a vallási tanításoktól, hogy a társadalmat alapvetően kívülről bírálja, nem fogadva el azokat az alapvető normákat, amelyekre modern világunk épül. Ez a kritikai hozzáállás tipikusan modern jelenség, elfogadása a többségi társadalom részéről a demokratikus társadalmakra jellemző világnézeti toleranciára vezethető vissza. A környezeti filozófia ráadásul olyan újszerű gondolkodásmód, amely azon túl, hogy a klasszikus morális rendtől eltérő nézeteket vall számos kérdésben, az egész társadalmi-etikai rendszerbe egy teljesen új elemet is beépít, amely eddig nem volt része, ez pedig a környezet. Relativizálja, sőt nem egyszer tagadja a létező morális rend struktúráit és alapértékeit, és az etika alapvető megújításának igényével is felléphet. Ez az igény azonban számos problémát vet fel, amelyek támadási felületet jelentenek ellenzői számára. 
Az első ilyen támadási pont az ún. logikai kétely. Eszerint a teljes változás, az etikai megújulás igénye illuzórikus; irreális cél felé törekedni pedig olyan idealista hozzáállás, amely "kedves időtöltés lehet filozófusok számára, de semmiféle gyakorlati haszna, szerepe és eredménye nincs". Logikusan gondolkodva nem törekedhetünk elérhetetlen célok felé. "Nem válthatsz erkölcsöt, ahogy kabátot váltasz" -- mondják a logikai kétely hangoztatói.
A második problematikus pontot a pragmatikus elv fogalmazza meg. A pragmatikus elv azt állítja, hogy nem érdemes olyan etikai normákra hivatkozni, amelyeket az emberek nem ismernek el, vagy nem ismertek még fel. Ez sok tekintetben köthető a logikai kétely által megfogalmazottakhoz, mivel gyakorlatilag mindkét esetben arról van szó, hogy céltalan dolog a társadalom által el nem fogadott elvekre hivatkozni, a társadalom etikai normáinak megváltoztatása pedig irreális cél.
A morális antagonizmus elve arra világít rá, hogy ha mégis, a logikai kételyen és a pragmatikus elven túllépve a változást szorgalmazzuk, és a létező etikai normák ellen küzdünk, akkor az, amit teszünk, hibás, a meglevő etikai rend szerint bűn! Az etikai rendszer átformálói tehát arra akarnak rávenni tömegeket, hogy az elfogadott morális normákkal szemben fogalmazzanak meg és fogadjanak el egy új etikai világrendet, hibásnak és bűnösnek nyilvánítva mindazt, amiben eddig hittek. Amennyiben ez nem sikerül, ők maguk, az etikai rend bírálói bűnösök, mivel a fennálló normákat semmibe veszik, és a társadalmat bűnre csábítják.
Végezetül pedig az etikai abszurditás axiómája azt állítja, hogy amit a környezeti filozófia kíván -- a természet beemelése az etikai közösségbe --, tökéletesen illuzórikus, mivel az etikai kapcsolat per definitionem kétoldalú kell hogy legyen, és a természet nyilvánvalóan nem képes az etikai cselekvő kritériumainak megfelelni. Azaz: érezhetünk esetleg felelősséget környezetünk iránt, de pusztán azért, mert a természet pusztítása az etikai közösség más (emberi) tagjainak életét befolyásolja, és az irántuk való felelősség diktátuma vetül rá valamilyen formában a környezettel szembeni viselkedésünkre.
Az etika teljes megújítása, mint a környezeti filozófia átfogó követelménye, tehát egyáltalában nem problémamentes. Az első két kritikával kapcsolatban a környezeti etika jogosan veti fel, hogy az etikai normák sohasem voltak állandóak. Változtak, átalakultak, egyesek kikoptak, mások pedig beépültek a társadalom morális eszmerendszerébe, tehát korántsem példa nélkül való, hogy a létező etikai rendet szép lassan egy másik váltja fel. A környezetvédelem gondolata néhány évtizede még teljesen ismeretlen volt a többségi társadalom számára, ma pedig számos eleme nem egy társadalomban széles körben elfogadott imperatívusz, mely az egyén mindennapi életét alapvetően befolyásolja. Megkerülhetetlen az oktatás, nevelés, a média szerepe e normák elfogadtatásában.
A morális antagonizmus elvét illetően elgondolkodtató, hogy vajon mennyire etikai alapokon nyugvó a modern világ berendezkedése. A társadalom valóban azt gondolja-e, hogy azért ilyen, mert ez így jó, vagy pedig egyszerűen az emberek megpróbálnak az adott körülmények közt túlélni, és ezért alkalmazkodnak játékszabályokhoz. A modern kapitalista berendezkedés etikai köntösben nagyon szűk réteg gondolkodásában jelenik meg, akik ugyan többnyire éppen a döntéshozói helyzetben lévő gazdasági és politikai irányítók, de a többségi társadalom magában hordozza azt a gondolatot, hogy jelenlegi világunk egyáltalán nem a létező világok legjobbika, nem igazságos és nem etikus. A kapitalizmus válságjelenségei egyre határozottabban irányítják az emberek figyelmét e felismerés felé, és ha a környezeti mozgalom megfelelő, pozitív, motiváló erejű alternatívával tud előállni, akkor senki sem fog etikai alapon vonzódni a piaci társadalom normáihoz. A kapitalista társadalom tehát nem feltétlenül etikai alapú, így az ellene való küzdelem nem etikai normák elleni fellépés. Másfelől, ha mégis etikai alapúnak tekintjük, akkor sem kell feltétlenül lemondanunk kritikájáról. Számos olyan etikai normával találkozhatunk a történelemben, amelyeken az emberiség egy idő után túllépett (és bár korábban elfogadta, később megalázónak és bűnösnek tekintette). Arra is rá kell mutatnunk, hogy a környezetvédelem igen gyakran nem a valóban létező etikai normák ellen lép fel, hanem éppen, hogy a társadalomban széles körben elfogadott alapértékek és elvek -- egyenlőség, a demokrácia kiteljesedése, a máshol élők és az eljövendő generációk iránt érzett felelősség, a szociális érzékenység és gondoskodás, a valós lehetőség az egyéni szabadságra, a szabad választásra stb. -- tényleges megvalósítását szorgalmazza, amelyek jelenlegi társadalmi berendezkedésünkben -- minden sikerprogaganda ellenére -- súlyosan sérülnek.
Végezetül az etikai abszurditás axiómája olyan elv, amelyen a ma létező etikai rend is több szempontból átlépett. Elméletileg érvényesülhet a reciprocitás igénye, de valójában több precedenst is ismerünk, amelyek esetén morális megfontolásokból eltekint a társadalom a kölcsönösségtől. A gyermekek vagy a fogyatékosok esetében nyilvánvaló, hogy miközben egyértelműen az etikai közösség részei, velük szemben nem ugyanazokat a morális kötelességeket támasztjuk. Jóllehet a fogyatékos ember élete éppúgy érték, és érdekei is (melyeket ugyan általában nem ő képvisel) meg kell hogy jelenjenek a társadalomban, mégsem elvárás vele szemben az ugyanazon kötelességeknek való megfelelés. Azaz: az etikai kapcsolat aszimmetrikussá vált. Az állatok jogainak egyre szélesebb körben való elfogadása (állatvédelmi törvények és szervezetek) is egy tökéletesen aszimmetrikus, a kölcsönösség elvétől elszakadt etikai kapcsolaton alapul.
Kimondható tehát, hogy mindaz, amit a környezeti filozófia különböző irányzatai követelnek, számos problémát vet fel, de ez nem jelenti azt, hogy a környezetre vonatkozó filozófia megalkotása lehetetlen volna. Nem irreális cél egy átfogó környezeti etika létrehozása. E célt már a XIX. századtól sokan kitűzték maguk elé.