Jávor Benedek

A 70-es évek fordulatot hoztak a zöld mozgalmak történetében az Egyesült Államokban: először kezdték követelni, hogy a környezetet a jogi közösség részévé kell tenni.
Amikor 1972-ben a Walt Disney cég azzal a tervvel állt elő, hogy szórakoztatóközpontot kívánt létrehozni az akkor még természetes állapotú kaliforniai Mineral King-völgyben, a kaliforniai környezetvédők tiltakozni kezdtek a tervezett beruházás ellen. A John Muir alapította Sierra Club próbapert indított a Walt Disney ellen, arra hivatkozva, hogy a beruházás a terület természeti egyensúlyának szétrombolásával és az ott élő fajok eltűnésével jár. (A per idején már javában folyt a Veszélyeztetett fajokról szóló törvény vitája.)
A bíróság elutasította a Sierra Club keresetét, de nem azért, mintha helyesnek tartotta volna a beruházást, hanem azért, mert semmilyen érvényesíthető jogcímet nem találtak a panaszra, hiszen a Sierra Club érdekei közvetlenül nem sérültek. Az angolszász jogrend ugyanis alapvetően az érdekek védelmére helyezi a hangsúlyt. A Mineral Kinget azonban az állam birtokolta, és az nem látta érdekeit sérülni.
A per feljebbviteli bíróság elé került. Eközben Christopher Stone* professzor terjedelmes cikket tett közzé egy tekintélyes szakfolyóiratban Legyen-e a fáknak jogállásuk? címmel. A cikk hatalmas sikert aratott, és máig tartó hatása van. Stone szerint a Sierra Club azért vesztette el a pert, mert közvetlen kára minimális volt. A völgynek okozott kár azonban minden kétséget kizáróan óriási. Ezért a következőket javasolja: "adjuk meg a törvényes jogokat az erdőknek, az óceánoknak, a folyóknak és minden környezetünkben lévő természeti tárgynak". Érvelése szerint a Mineral King-völgyet ugyanazon az alapon jogi személynek tekinthetjük, mint ahogy annak tekintünk egy részvénytársaságot vagy vállalatot is.
Így már jogi személyt ért valós jogsérelemre hivatkozva lehetett perelni a Walt Disney-t. Az érvelésben előkerült, hogy olyan csoportok, akik korábban ki voltak zárva a jog védőernyője alól -- a nők, az indiánok, a feketék immár megkapták az összes, embert megillető jogot, sőt, bizonyos jogi védelemmel már az állatok is rendelkeznek. Miért ne léphetnénk tovább, és biztosíthatnánk jogokat az életnek, illetve általában az egész természetnek?
Ahhoz, hogy a természet jogalanyisága megvalósuljon, három feltételnek kell teljesülne: képesnek kell lennie arra, hogy jogi cselekményeket kezdeményezzen saját érdekében (képviselő útján ez megvalósítható); a bíróságnak figyelembe kell vennie a vele (tehát nem tulajdonosával!) szemben elkövetett jogsérelmet; a jogorvoslat kedvezményezettje is közvetlenül ő kell legyen (tehát nem a tulajdonosa!).
A pert a Sierra Club -- az esküdtszék minimális többségének szavazata alapján -- végül is elvesztette, és a tervezett szórakoztatóközpont megépült.
Ennek ellenére rendkívül fontos esemény a Sierra Club egykori próbapere. Ennek oka, hogy a legtöbb jogrendben a természet a mai napig gyakorlatilag csak tulajdonként szerepel, vagy egyszerűen jogon kívüli. Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen bármi elkövethető vele szemben. E helyzetből két kiút lehetséges: vagy egy aprólékosan szabályozott speciális környezeti jog megalkotása, vagy a természet jogalanyként való elismerése és a fennálló jogi szabályozás keretébe való bevonása. A Walt Disney elleni per az utóbbi eljárás lehetőségeit mérte fel, és ennek a szakirodalmon túl is máig érezhető hatása van annak ellenére, hogy a jog az elmúlt harminc évben alapvetően az előbbi irányba mozdult el. Mind a nemzetközi gyakorlat, mind a hazai jogalkotási munka azt mutatja, hogy -- közeljövőben legalábbis -- a már most jelentős tömegű, és egyre bővülő környezetvédelmi jogalkotás további fejlődése várható. Jelzőfényként azonban mindig ott loboghat előttünk a másik lehetőség, a jogalanyiság kiterjesztésének útja.

Julia Hill egy teljes éven át egy fa tetején élt, hogy ezzel megmentse Kalifornia mamutfenyőerdeit

A 24 éves lány határozottan kijelentette, addig nem fog lejönni a fáról, amíg Luna nevű kedves mamutfenyőjét nem tudja biztonságban a láncfűrészektől.
Körülöttünk a domboldalakon és lenn a völgyben a Pacific Fűrészáru Vállalat raktárai. A vállalat számára ez a fa 100 ezer dollárt ér. Ha Julia nem telepedett volna föl a tetejére, minden bizonnyal -- annyi társához hasonlóan -- ez a fenyő is rövidesen egy hivalkodó új épület mennyezetgerendáivá vagy verandapadlózatává lényegülne át. Julia abban bízik, hogy így felhívhatja a figyelmet a faóriások fenyegetettségére.
Találkozásunk előtt már hallottam egyszer a hangját: kihangosították, amint mobiltelefonján arra szólít fel minden jóérzésű polgárt, hogy végre kell hajtani a Veszélyeztetett fajokról szóló, valamint az Erdőgazdálkodási törvényt.
Másnap már másztam is fölfelé nagy szuszogva a domboldalon, majd a fán, hogy beszélhessek vele. Félúton találkoztunk. Bokája körül rézharangocskák csilingelnek, örömmel üdvözöl a harmincméteres magasságban. A beceneve Pillangó. Biztonsági kötél nélkül, mezítláb közlekedik a fán. Kicsike, arca sápadt, hosszú sötét haját hátravetve vidáman beszél fehér mobiltelefonján a sajtónak a fák iránti szeretetéről. Kis fatetei lakjában a világ minden tájáról érkezett rajongói leveleit olvassa, s közben csemegeuborkát eszik. A levelek címzése gyakran csak ennyi: Julia Butterfly, Luna fa, Kalifornia. A postások természetesen nem hozzák ide föl a levelet, hanem földi patrónusának adják át.
1997-ben történt, hogy Juliában elhivatottság éledt: "e fenyvesek látványa vallásos áhítathoz hasonló csodálatot váltott ki belőlem. Térdre estem, sírtam és nevettem egyszerre. Megéreztem, hogy az életemben mostantól minden megváltozott." Odahagyta Arkansas állambeli otthonát, és átköltözött ide, Kaliforniába, föl, a fa tetejére. Célja immár a pompás faóriás megmentése volt.
A Pacific Fűrészáru Vállalat sok mindent megpróbált, hogy lecsalogassa őt. Hol ennivalót hozó segítőtársait tartóztatták fel, hol helikopterekkel ijesztgették. Az időjárás sem volt kegyes hozzá: a két hétig tartó téli viharok megrongálták a fatetei kis építményt, ezért kisebb fagyási sérüléseket szenvedett. Imádság és meditáció segítségével tanulta ki a fák titkát, hogyan kell együtt hajladozni a széllel, és közben pihenni... Ekkor hagyta el a biztonsági kötelet és a cipőt is.

A Pacific Fűrészáru 1985-ben szerezte meg az Angolna-folyó völgyét egy fenntartható erdőgazdálkodást folytató korábbi cégtől. A profit növelésének érdekében a tarvágás mellett döntött. Az emiatt bekövetkezett földcsuszamlások tíz házat döntöttek romba, és a folyóvizek annyira eliszaposodtak, hogy a helyi lazacpopuláció is veszélybe került. A vállalat tevékenysége a lakosságban erős ellenérzéseket keltett.
A fehér emberek érkezése, azaz 130 évvel ezelőtt, Kalifornia állam északi és Oregon állam déli részét mintegy 800 ezer hektárnyi mamutfenyőerdő borította. Ma ennek már csupán 4%-a maradt meg, jobbára nemzeti parkokban. A Pacific Fűrészáru kezén van a legnagyobb kiterjedésű magántulajdonú mamutfenyőerdő. A tarvágások nemcsak a vízgyűjtőterületet teszik tönkre, hanem azokat az ún. zöld folyosókat is, amelyek a széttöredezett növényi és állati élőhelyeket kapcsolják össze, lehetőséget adva ezzel a génállomány kicserélődésére és így a fajok túlélésére. Legalább 35 veszélyeztetett faj életéről vagy haláláról van szó.
Julia lázadása zajos tetszést váltott ki a sajtóban. Bizonyára azért, mert -- ahogy egy helyi közgazdász fogalmazott -- "egy olyan államban, mint a miénk -- amely többet költ börtönökre, mint iskolákra, és ha valaki engedély nélküli tüntetésen vesz részt, börtönben találhatja magát -- csak a legbátrabbak merik kinyitni a szájukat."

Tegnap reggel bekapcsoltam a számítógépemet, s az alábbi e-mailt találtam benne:

Itt a sokadik dédunokád beszél. Nemrég találták fel a T-mail-t, azaz a Time-mailt, időlevelet, azt használom. A helyzet borzasztó. Feltétlenül csináljatok valamit, változtassátok meg a jövőt. Csak rajtatok áll! Levegő nincs, víz nincs, étel nincs. Azonnal intézkedjetek!

Nos, úgy gondoltam, komolyan kell venni a kérést, és tartalmi választ kell adni rá. Ezért arról fogok szólni, ami szerintem a probléma gyökere. 
Ide pedig a technológiai neutralizmus elvének kritikája kapcsán juthatunk el. 
A technológiai neutralizmus elve azt mondja, hogy a technika önmagában se nem rossz, se nem jó, hanem az emberen múlik, hogy tudását jóra vagy rosszra használja fel. Akik ma az emberiség összes gondjának technikai megoldását sugallják, ennek az elvnek a követői. Az elv első megfogalmazását Szophoklésztől ismerjük, aki az Antigonéban ezt mondatja a Karral:

"Ha tud valamit valaki,
Mesteri bölcset, újszerűt,
Van, ki a jóra, van, ki gonoszra tör vele."

Megsokszorozódnak e másodlagos hatások a tűz felfedezésének és alkalmazásának pillanatától. Azért, hogy éjjel is világos legyen, hogy melegedni és sütni tudjunk, egyéb hatások hosszú láncolatát indítottuk el a fák és erdők kivágásától az erdőtüzekig. Csakhogy az itt használt "másodlagos hatás" kifejezés rendkívül emberközpontú. Egy erdő véletlen felgyújtása milyen értelemben másodlagos ahhoz képest, hogy tábortüzet raktunk? Csakis emberi értelemben. Az embert ugyanis intencionalitás, irányultság jellemzi. Nem tudunk csak úgy, általában gondolni, mindig valamire gondolunk. Tevékenységünk is mindig egy gondolt tárgyra vagy dologra irányul. Az emberi viselkedést nem lehet ok-okozati magyarázatból megérteni, csakis célja felől. Amikor reggel kiléptem a kapun, és jobbra, nem pedig balra indultam, e tényt csakis a cél értelmezi, vagyis az, hova akartam jutni.
Az emberi lényt cselekedeteiben céljai határozzák meg. Nem tetteinek teljes következményrendszerét vizsgálja, hanem csakis azt, hogy az adott cselekvés a kitűzött cél felé vezeti-e. Így áll elő az a helyzet, hogy midőn hatások egész sokadalmát, bombáját indítja el, csupán egyetlen dolgot vizsgál: hogy a szerterepülő hatásrepeszek valamelyike eltalálja-e az általa vágyott célt. Gondoljunk egy régi ház elbontására. Felrobbantjuk, a következmények egész osztályát indítva útra, a hang- és fényhatástól, a madarak elriasztásától, a környéken betört ablakoktól a légkörbe kerülő por, füst és kémiai anyagok sokaságáig. Mindez azonban a házat bontó ember szempontjából "nincs". A cselekvést kizárólag a cél elérése irányítja, amelyhez hatása "másodlagos", elhanyagolható. S itt van a lényeg: e hatásokat nem direkt, "rosszaságból" hagyja figyelmen kívül az ember, hanem biológiai meghatározottsága okán.
E viselkedés azért alakulhatott ki, mert a hajdani környezet még felvette, eltüntette a "másodlagos hatásokat". Még lehetséges volt az, hogy a valóságnak csak azon elemeit engedjük be tudatunkba, amelyek fennmaradásunk szempontjából a legszükségesebbek. Egy megismerési szűrő, a biológiai szelekció egy fajtája működött. Csakhogy az ember a XX. század végére olyan mesterséges környezetet hozott létre, amelyben a régi feltételek között jól működő folyamatok már nem válnak be. A "mellék"-hatások kerültek túlsúlyba, elnyomták a fő célt, s ha figyelmen kívül hagyjuk őket, az céljainkat veszélyezteti.
Amikor az emberiség azt a problémát feszegeti, hogy a cél szentesíti-e az eszközt, akkor csupán etikai szempontokat elemez: az adott, méltányosnak gondolt cél elérése érdekében felhasználhatunk-e morálisan aggályosnak ítélt eszközöket. A helyzet ennél sokkal rosszabb. Valójában a cél mentesíti az eszközt: felmenti a következményekkel való elszámolás terhe alól. Kihagyja a számításból sokirányú hatásainak legtöbb elemét, megtisztítja úgymond "másodlagos" hatásaitól, s csak a Siker érdekli. Holott a figyelembe nem vett mellékhatások az elmúlt kétszáz évben főhatásokká nőttek, s már összemérhetetlenül nagyobbak, mint az eredeti, szándékolt hatás. Ha egy ötvenkilós hölgy kéttonnás dzsippel közlekedik, a célzott és a tényleges tömegmozgatás között az arány: 1:40.
Az elmúlt két évszázad során az emberiség lélekszáma meghatszorozódott, az egy főre jutó anyag- és energiafelhasználás hússzorosára növekedett. Mára a "mellékhatások" körbeérik a Földet. Különösen az elmúlt negyven év hozott drámai változást: a lélekszám az 1960-as 3 milliárdról 6 milliárdra nőtt, az egy főre eső tevékenység világátlagban meghatszorozódott. Nehéz lenne hasonló ütemben növekvő természeti tényezőt találni! Ma még ismeretlen, hogy az ökológiai rendszer miként viseli majd el ezt a terhelésnövekedést. A környezeti-éghajlati bomba gyutacsát már meggyújtottuk, a kanóc már elérte a lőport. Cselekvésünk azonban még mindig rövidtávúan emberközpontú.
A legelső vészjelzések, mint Fritz Baade német professzor 1961-es Versenyfutás a 2000-ik évig c. műve (mely a növekedésbomba meglehetősen pontos leírását adta) és Rachel Carson Néma tavasz című, 1962-es munkája (mely a DDT váratlan és gyilkos mellékhatásaira hívta fel a figyelmet) ugyan előkészítették a talajt a Római Klub 1968-as megalakulására (melynek a jelentése először használta a "globális" kifejezést és szemléletmódot), de az áttörés a mai napig nem következett be. A "globalizáció" kifejezést kisajátítják a piacgazdaságok egységesülési folyamatára, megfosztva ezzel eredeti, felrázni, riadóztatni szándékozó, morális-felelősségvállalási tartalmától.
Gondoljunk akár a géntechnológiára, akár a gazdasági növekedésre, mindkét esetben a teljes hatásrendszer feltáratlan, s mindkét esetben mind a mai napig az esetleges, spontán célkijelölés működik a következmények vizsgálata nélkül.
Jó volna emberi tevékenységünk minden elemére és mozzanatára ráírni: A kockázatok és mellékhatások tekintetében kérdezze meg ökológusát, filozófusát.

Az ökológia új tudományág, amelynek helyzete a mai napig nem tisztázott. Még az is kérdéses, hogy egyáltalán deskriptív vagy normatív tudományról van-e szó. Azaz természetes folyamatok értéksemleges leírásait nyújtja, vagy arra is képes, hogy meghatározza, milyen a természet "normális" működése. Az ökológiai kutatások tényleges tárgyköre még ma is kétséges: csak a természettel, a tiszta természettel kell foglalkoznunk, vagy a kultúrával is, azzal, hogy miként bánik az ember a természettel? Vagy az ökológiában a természet és kultúra kölcsönös viszonyai kapcsán egy még átfogóbb területtel kell foglalkoznunk? Végül is mi az ökológia tárgya, mi az ökológiai probléma? 
Esetleg nem kellene-e továbblépnünk és feltennünk a kérdést, vajon a tulajdonképpeni ökológiai probléma nem sokkal inkább az ember világnézeti és spirituális alapmagatartásától függ-e? Mi az oka annak, hogy bizonyos társadalmak felépítése, termelési módjai és intézményei nem ökologikusak? Nem az-e, hogy az ember viszonya saját magával és a transzcendenssel szemben alapjaiban szenvedett zavart? (Eszerint az ökológiai probléma nem természeti, nem társadalmi, hanem vallási ügy.) 
Ebben érhető tetten egyrészt az ökológia tárgykörének folytonos -- természettől kultúráig, kultúrától szellemig tartó -- tartalmi bővülése, másrészt az ökológiai kutatás tárgykörét jellemző alapvető strukturális meghatározatlanság. Az ökológia nagy összefüggésekkel, teljes rendszerekkel foglalkozik. Ahhoz, hogy az egészet lássuk, el kell tekintenünk a különbségek figyelembevételétől -- az ökológiai horizont mindig nagyobb összefüggésekkel bővül. Így a meghatározatlanság az ökológia tényleges központi problémája.

Minden rendszer számára meghatározó a rendszer--környezet különbség. Minthogy azonban ez a megkülönböztetés csak egy külső rendszer szempontjából érvényes (amely magában foglalja az előző rendszert csakúgy, mint annak környezetét), ez a probléma a végtelenbe vezet (hiszen immár a befoglaló rendszer ismeretéhez kellene azt elkülöníteni a környezetétől, és így tovább). Tehát a megkülönböztetés egysége csak egy további megkülönböztetésen keresztül közelíthető meg, ugyanakkor nem mehetünk vissza az eredeti megkülönböztetésig. Ezt a jelenséget nevezik a rendszerelmélet ismeretelméleti alapproblémájának.
Ha ökológiailag értelmezzük a természet és a kultúra közötti különbséget, akkor a befogadórendszer, amelyen belül a két alrendszer elkülönül (azaz amely a környezetüket adja), nyilvánvalóan nem természeti és nem is kulturális. Ez a külső rendszer képezi a "vakfoltot" a természet és kultúra észlelésében (azt a rendszert, amit a megfigyelő nem észlel). Ezt a rendszert nevezzük világnak. 
A megfigyelés tehát nemcsak tudást, hanem bizonyos ismeretlent is létrehoz, "vakfoltot", amely csak egy másik, más megkülönböztetést alkalmazó megfigyelő által észlelhető. A természet és kultúra közötti megkülönböztetés vakfoltja a világ. Ha magát a világot akarjuk egészként vizsgálni, akkor feltehetően valami olyat kell keresnünk, amelyet nem az ember alkotott, és nem is magától jött létre. És mi az? A régóta megszokott válasz így hangzik: az, amit Isten teremtett. A nyugati keresztény hagyományban a világot mint egészet vizsgálva a teremtő és teremtés közötti megkülönböztetéshez jutunk. A világ, tehát a létező teremtés, megkülönböztetve Istentől. Ezzel a megkülönböztetéssel megváltozik a megfigyelő nézőpontja, és teológiaivá lesz. 
A teológiai megfigyelő, aki Isten és a világ közötti megkülönböztetést alkalmazza, ugyancsak létrehoz egy vakfoltot. Ha keressük Isten és a világ közötti megkülönböztetés egységét, az átfogóbb rendszert, akkor a válasz: az ember. Az ember isteni és világi is egyúttal. Úgy gondolom, az ember a vakfolt a teológiai érzékelésben. A teológia kiszorításakor a teológiától független megfigyelési nézőpont feltárásával az európai újkor kezdetén az ember ezért kerülhetett először igazán a középpontba. Ez volt a humanizmus.
A humanista megfigyelő azon keresztül pillanthatja meg az embert, hogy megkülönbözteti a világtól. Az ember nem csupasz állat. Az ember a természet felett áll. Önrendelkezésének megvalósításához nyersanyagként rendelkezik felette. Isten helyére így lép az ember. Ez arra utal, hogy a humanizmus "vakfoltja" Isten. Azaz a humanizmusban az ember és világ közötti megkülönböztetés egysége Isten. Ő az, aki többé nem észlelhető, ahogy ezt bizonyítja a modern világi társadalmakban az istenek szökéséről, Isten hallgatásáról és a vallás eltűnéséről szóló elbeszélések sora.
Mindehhez mi köze az ökológiának? Véleményem szerint az ökológia a gondolkodásnak az a módja, amely állandóan a különbözőség egysége után kutat, és így valamennyi határon átjut. Amennyiben az ökológiai probléma a különbözőség egysége, úgy az ökológiai gondolkodás nem elégedhet meg a különböző nézőpontok egyikével vagy másikával.
Az ökológiai kutatás tulajdonképpeni tárgya nem valami természeti, kulturális vagy szellemi, hanem a természet, a kultúra és a szellem közötti különbözőség egysége.
A megkülönböztetés vakfoltot (megismerhetetlent) hoz létre, amely megakadályozza, hogy az egész mint rendszer érzékelhető lehessen. Így az átfogó összefüggések rejtve maradnak. Ez azt jelentené, hogy az emberi megismerés alapjaiban nem ökologikus? Hogy az ökológia kulcsszó a teljes rendszer lehetetlenségéhez és a végérvényes igazság elérhetetlenségéhez? Azt jelenti, hogy az ökológiai probléma nem oldható meg, és meg kell tanulnunk ezzel együtt élni?

A válaszhoz induljunk ki abból, hogy minden -- szervetlen, szerves vagy pszicho-szociális -- rendszer szervezeti elve egy kód. A kód szabályozza, hogy mely elemek tartoznak a rendszerhez és hogyan függnek össze, hogy miként hatnak egymásra, és hogy mi marad kívül a rendszeren, azaz mi tartozik a környezethez. 
Az ökológiai probléma a rendszerek közötti határokon át történő kommunikáció, tehát az ökológiai probléma kommunikációs problémaként jelentkezik. Luhmann szerint a modern -- vagy inkább posztmodern -- társadalom lényegében összetett körülmények együttese. A működő alrendszerek -- a gazdaság, a jog, a politika, a nevelés, a tudomány és a vallás -- mindegyike a saját kódját alkalmazza, és zárt, saját törvényeik szerint működő rendszereket képez. Minden alrendszer a saját kódját teszi abszolúttá, nincs összrendszeri kommunikáció, ahogy a korábbi kultúrákban, ahol a vallás minden életterületet meghatározott. A gazdasági rendszer szempontjából -- amely a számok és "nem számok" kódját alkalmazza -- mindennek megvan a saját ára, így a hitnek, szeretetnek, jognak és hatalomnak is. A jogrendszer szemszögéből minden jogilag szabályozott. És így tovább: minden rendszer saját nyelvén beszél, amely lehetetlenné teszi, hogy össztársadalmilag, azaz ökologikusan kommunikáljanak. (Tudjuk, milyen nehéz a vallási-etikai értékrendeket a tudományba és gazdaságba beépíteni. Legyen szó a géntechnológiát illetően a kutatás szabadságáról szóló vitáról, az etikáról a menedzsmentben vagy a környezetvédelmi politikát illetően.)
Az elsődleges kódok megsokszorozódása, és az ebből származó bábeli zűrzavar a teljes rendszer komplexitását ily módon annyira áttekinthetetlenné gyarapítja, hogy az összrendszert összeomlással fenyegeti. Ezt nevezzük környezeti krízisnek.
A környezeti krízisnek csak felszíne ennek vagy annak az élőlénynek a kihalása, az ózonlyuk okozta növekvő sugárterhelés vagy hasonlók. A környezeti krízis mindenekelőtt egy teljes életforma ökológiai krízise. E problémaanalízis esetében a világon kommunikációs rendszert, és nem természetet értünk, ugyanis nincs kódolatlan, tiszta természet. A természethez csak a mindenkor érvényes primér kódon keresztül férhetünk hozzá. Minden autonóm alrendszer a természetet másként kódolja, és éppen ebből adódik az ökológiai kommunikáció esetében az áttételi probléma. (Például a politika számára a természet egy rendelkezési terület, a gazdaság számára viszont nyersanyag.)
Az ökológiai probléma mint a kommunikációs rendszer krízise ezért csak a kommunikáció révén oldható meg. Talán továbbsegíthetne bennünket a kommunikáció körülményeinek mélyebbre nyúló elemzése.

Minden kommunikációs rendszernek megvan a saját mitológiája, elbeszélései és metaelbeszélései mindazokról a dolgokról, amelyek a világhoz tartoznak, és azokról, amelyek "világon kívüliek". A jelentés gyakorlata, a mitikus ismétlés, a belefoglalás és kizárás nélkül nem létezne kommunikáció, mivel nem lennének megingathatatlan szabályok, kritériumok, keretek és horizontok, amelyeken belül megkülönböztetnénk az értelemet az esztelenségtől, és az eltérő viselkedést korrigálhatnák. Ebben az esetben mindig az lenne helyes, jogos, jó és igaz, amit csoportunk, népünk, kultúránk annak tart, ami azt jelentené -- ahogy ezt Wittgenstein is állítja --, hogy nem lenne többé helyesség és igazság, mert éppen a helyes és az igaz nem az, amiről ez tetszés szerint állítható.
A határokon átívelő kommunikáció (határdiskurzus) tehát nem egyszerűsíti többé a komplexitást, hanem meghagyja az összetettséget annyira, amennyire csak lehet. Egy állapot azonban, amelyben minden azonos valószínűségű lesz, maga a káosz. Ez visszavisz bennünket a teljes rendszer ökológiai problémájához. Létezhet-e az egész észlelése/megismerése? Van-e ökológiai kommunikáció, azaz kommunikáció különböző egymást kölcsönösen kizáró rendszerek között? Létezik kommunikáció a mindenkori struktúrák határain túl? 
Az ökológiai kommunikáció lehetősége arról ismerhető fel, hogy a paradoxonok nemcsak a gondolkodás határai, nemcsak a nem kommunikálható határjelzései, de diskurzust is képeznek: bölcsességet, amit majdnem minden vallás és kultúra megerősít, mint kinyilatkoztatást.
Bölcsességnek tekinthetők az olyan mondások, mint például: "A Tao, amely kimondható, nem valóságos Tao.", "Ki saját életét menteni akarja, el kell azt előbb veszítenie" és hasonlók. Paradox kommunikációról van szó, kommunikációról a megkülönböztetés küszöbén, kommunikációról, amely még egyik oldal mellett sem döntött. Feltételezhetjük, hogy a határdiskurzus felett a kommunikáció magasabb síkja húzódik. Nevezzük feltáró diskurzusnak. A bölcsesség eme nézőpontja hasonló a misztikához és a művészethez. A misztikában és a művészetben multireferenciális kommunikációs formákról van szó. Nyelvalkalmazásokról, amelyek állandóan nyitottak és átalakíthatóak. Bölcsesség, misztika és művészet: ezek testesítik meg az ökológiai kommunikációt, éspedig úgy, hogy a káoszt építő módon beengedik a rendszerbe. 
Az ökológia tárgyára és az ökológiai kommunikáció lehetőségére irányuló kérdésre most nem adunk választ. Helyette felvetünk egy újabb kérdést. Vajon az ökológia kikényszerítheti-e a természet- és társadalomtudományoktól, valamint a teológiától, hogy -- az ökológiai probléma megoldása érdekében -- legyenek bölcsebbek, misztikusabbak, művészibbek?