Nem csoda, ha a tűz és más teremtmények időnként tiszteletet tanúsítottak iránta. Ahogy láttuk mi, akik vele voltunk, a szeretetnek oly nagy érzésével szerette és tisztelte őket, annyi gyönyörűségét lelte bennük, és oly nagy szeretetre, együttérzésre gyulladt irántuk, hogy ha valaki tiszteletlenül bánt velük, az felkavarta. Úgy beszélgetett velük, külső és belső örömmel, mintha megéreznének, megértenének az Istenből valamit, és mintha róla beszélnének, úgyhogy emiatt sokszor Isten szemlélésére ragadtatott. Mikor egy alkalommal a tűz mellett ült, anélkül, hogy észrevette volna, tüzet fogott lenvászonból készült ruhája a lába száránál. Amikor érezte a tűz melegét, társa pedig látta, hogy ég a ruhája, odafutott, és el akarta oltani. De ő azt mondta neki: "Kedves testvérem, ne bántsd a tűz testvért." S így nem engedte meg neki, hogy valamiképpen is eloltsa. Az pedig rögtön ment ahhoz a testvérhez, aki Szent Ferenc gvardiánja volt, odavezette hozzá, és így akarata ellenére elkezdte oltani a tüzet. Nem akarta ugyanis Szent Ferenc a gyertyát, a mécsest vagy a tüzet kioltani, amint ezt meg szokták tenni, mikor szükséges, mert oly nagy szerettel és tisztelettel viseltetett iránta. Azt sem hagyta, hogy valamelyik testvér kidobja a parazsat vagy a füstölgő fadarabot, ami sokszor meg szokott történni, hanem azt kívánta, hogy szép finoman helyezze azt a földre, tiszteletből az iránt, akinek a tűz ragyogó fénye.

...mikor kezet mosott, olyan helyet szokott erre kiválasztani, ahol a kézmosó vizet később nem taposták el. A köveken is, amikor azokon kellett járnia, óvatosan és tisztelettel lépdelt, az iránti szeretetből, aki kősziklának mondatik. Ezért amikor a zsoltárnak azt a versét imádkozta, mely így hangzik: "Kősziklára emeltél föl engem", nagy tisztelettel és áhítattal ezt mondta: "A kőszikla lába alá helyeztél engem." Annak a testvérnek meg, aki a tűzre fát szokott készíteni, azt szokta mondani, hogy ne vágja fel az egész fát, hanem úgy hasogassa, hogy egy része maradjon meg, és csak a másik részét hasogassa fel. Ezt szintén megparancsolta az egyik testvérnek, aki ott lakott, ahol ő. A kertész testvérnek pedig meg szokta hagyni, hogy ne ültesse be az egész kertet veteményekkel, hanem a föld egy kis részét hagyja parlagon, hogy az zöldellő füveket hajtson, melyek a maguk idejében virág testvéreket hoznak. Sőt mondogatta, hogy a kertész testvérnek kötelessége a kert valamelyik sarkában egy szép kis virágoskertet gondoznia, mindenféle illatozó füveket és gyönyörű virágokat nevelő növényeket telepítve és palántálva oda, hogy a maguk idejében Isten dicséretére hívogassanak mindenkit, aki rájuk néz; mert minden teremtmény ezt mondja, sőt kiáltja: "Az Isten érted teremtett engem, ember." Ezért mi, akik vele voltunk, tanúi voltunk, mekkora külső és belső örömét lelt csaknem az összes teremtményben, milyen szívesen érintette és nézte őket, úgyhogy úgy nézett ki, lelke nem a földön, hanem az égben van. Ez nyilvánvaló és igaz, mert a sok vigasztalásért, melyet Isten teremtményeiben talált, kevéssel halála előtt költötte a teremtményekről az Úr dicséretét, hogy hallgatóinak szívét az Isten dicséretére gyullassza, és hogy mindenki dicsérje az Urat teremtményeiben.

... volt egyszer egy novícius testvér, aki a zsoltáros könyvet tudta olvasni, de nem valami jól; és mivel szívesen olvasott, a minister generalistól engedélyt kért, hogy zsoltáros könyve legyen, az pedig megengedte neki. De nem akarta a könyvet használni, csak Szent Ferenc előzetes engedélyével, főleg mert már hallotta, hogy Szent Ferenc nem akarja, hogy testvérei túlságosan vágyódjanak a tudományosabb könyvek iránt, hanem az a kívánsága, és azt szokta a testvéreknek prédikálni, hogy törekedjenek a tiszta és szent egyszerűség és a szent imádság megszerzésére, valamint Szegénység Úrnő követésére, mert erre építettek a szent életű és az első testvérek, és ezt tartotta a lélek üdvösségére vezető biztosabb útnak. Nem mintha megvetette vagy lenézte volna a 
szent tudományt. Ellenkezőleg. Különösen tisztelte a tudósokat, akik a rendben voltak, de a többit is, ahogyan maga is tanúsítja végrendeletében, mondván: "Kötelesek vagyunk tisztelni és becsülni minden teológust, úgyszintén az isteni ige szolgáit, mint akik szellemet és életet nyújtanak nekünk." De a jövőbe látva, a szentlélek által megtudta és gyakran mondta a testvéreknek, hogy sok testvér azzal az ürüggyel, hogy mások épülését szolgálja, elhagyja majd hivatását, vagyis a tiszta és szent egyszerűséget, és az történik velük, hogy míg azt hiszik, hogy később majd nagyobb áhítat tölti el őket, és Isten nagyobb szeretetére gyulladnak az írás megértése révén, alkalmasint épp ezért maradnak belül hidegek és szinte üresek; és így képtelenek lesznek visszatérni eredeti hivatásukhoz, főként mert elvesztegették a hivatásuk szerinti élet gyakorlására kapott időt. Félek, hogy az is elvétetik tőlük, amilyük látszat szerint volt, mert elhagyták hivatásukat." 

Egyszer nyáron, amikor Szent Ferenc ugyancsak azon a helyen (ti.: a Portiunculánál) volt, és a leghátsó cellában lakott a kert sövénye mellett, a ház mögött, ahol halála után Rajnér testvér, a kertész élt, történt, hogy egy napon, amikor kijött a cellácskából, a házikó mellett álló fügefa ágán, elérhető közelségben egy tücsköt pillantott meg. Kezét odanyújtva ezt mondta neki: "Gyere ide tücsök nővérem!" Az rögtön az ujjára szállt, Szent Ferenc pedig a másik kezével simogatni kezdte, mondván: "Énekelj nekem tücsök nővérem!" A tücsök azonnal engedelmeskedett és rázendített. Ez nagy vigasztalására szolgált Szent Ferencnek, és dicsérte Istent. Egy jó órán keresztül kezében tartotta, aztán visszatette a fügefa ágára, ahonnét elvette. Ilyenformán nyolc napon keresztül, amikor kijött a cellából, mindig ugyanott találta. Mindennap kezébe vette, és mihelyt azt mondta neki, hogy énekeljen, a simogatásra a tücsök ciripelt. Nyolc nap után így szólt kísérőihez: "Bocsássuk szabadon tücsök nővérünket, hadd menjen, amerre kedve tartja; elég ideig vígasztalt bennünket, és testünk ebben hiú dicsőséget találhat." Amint szabadon engedte, a tücsök rögtön eltűnt és többé nem mutatkozott ott. Társai nagyon csodálkoztak rajta, hogy ilyen engedelmes és szelíd volt iránta. Szent Ferenc ugyanis annyira örült a teremtményeknek a Teremtő iránt szeretetből, hogy az Úr, testének és lelkének vigasztalására, az emberek számára vad állatokat megszelídítette neki. 

A szombat esti vecsernye után, az előtt az éjszaka előtt, amelyen Szent Ferenc az Úrhoz költözött, a ház fölé, amelyben feküdt, nem túl magasan, sok pacsirta repült, és kört alkotva énekeltek. Mi pedig, akik Szent Ferenccel voltunk, akik ezeket leírtuk róla, tanúsítjuk, hogy sokszor hallottuk, amint ezt mondta: "Ha alkalmam lesz beszélni a császárral, kérni fogom, hogy Isten iránti szeretetből és kérésemre hozzon határozatot és adjon ki rendeletet, hogy egy ember se fogja el a pacsirta nővéreket, vagy ne tegyen nekik semmiféle rosszat. Hasonlóképpen kérni fogom, hogy a városok minden podesztájának, a városok és falvak urainak legyen kötelessége, hogy minden évben az Úr születésekor arra ösztönözzék az embereket, szórjanak gabonát és másféle magvakat az útszélekre a városokon és falvakon kívül, hogy ilyen nagy ünnepnapon legyen mit enniük főként a pacsirta nővéreknek, de másfajta madaraknak is. Továbbá, hogy az Isten Fia iránti tiszteletből, akit a jászolban ökör és szamár közé fektetett Boldogságos Szűz Anyja ezen az éjszakán, minden embernek legyen kötelessége, hogy ezen éjjel bőséges abrakot adjon az ökör és a szamár testvéreknek. Hasonlóképpen, hogy a gazdagoknak legyen kötelességük jóllakatni minden szegényt." Szent Ferenc ugyanis nagyobb tiszteletet tanúsított a Karácsony, mint az Úr más ünnepei iránt, mert bár máskor azt ünnepeljük, hogy az Úr üdvösségünkön munkálkodott, mégis amióta megszületett, ahogy Szent Ferenc szokta mondani, azóta biztos, hogy üdvözülhetünk.