A
népképviselet problémája
E fejtegetés semmi részletében sem érinti a mai magyar parlamentet. Összegezése azoknak a tanulságoknak, melyeket 1867 óta a végzetes magyar politikai élet nyújtott. Az a végzetes politikai élet, melynek végén kikerülhetetlenül, a természeti okozatosság könyörtelen logikájával várt az összeomlás. A polgári demokrácia a nagy francia forradalom nyomán megteremti a maga mitológiáját, hogy az új éhségek kielégítését a lelki gépezetbe is beépítse. Fényes, duzzadt szóistenségek támadnak: szabadság, egyenlőség, testvériség, szabadverseny, demokrácia, az egyén érvényesülése stb. stb. Versben, regényben és minden műfajban verik a dobot az új bálvány előtt és az új prozeliták lelkes milliói nem veszik észre, hogy ezek a szavak lassanként új ordas, gyilkos éhségek faltörő kosai lesznek. A régi korlátok lehullanak: lesz politikai szabadverseny, gazdasági szabadverseny, irodalmi, művészi és mindenféle szabadverseny. Vakság volna tagadni, hogy a szabadverseny történelmi szükségszerűség volt, s az örök emberi javak nagy meggazdagodását jelentette. Új, nagy egyéni értékeket tett a történelmi élet ható erőivé, s a fajok fejlődésének is nagy lendületet adott. De kellő korlátokról, javító és szabályozó szervekről nem gondoskodtak, s az éhségek diadalmi részegségében nem is lehetett gondoskodni. Ha az emberek csak azzal vettek volna részt a versenyben, ami bennük nemes, kiváló és termő erő, egy szociális luxusvonaton rohantunk volna az örök boldogságok paradicsomába. De ezt csak naiv őrültek várhatták a szüntelen étvágyú emberállattól. Az élet egy roppant, aki bírja, marja dulakodás lesz. Az éhes egyén tülekedik igazi erőivel, igazi képességeivel, bűneivel, perverzitásaival, hazugságaival, gyengeségeivel. A rikoltó piacon az ezüstöt veri a talmi ezüst, a drágább, jó bőrből készült cipőt veri az olcsóbb ringy-rongyból készült cipő. A közéletben a súlyos tehetségű, morális tekintetektől megkötött embert veri az immorális, minden ordításra kapható, ezerfogú éhes emberbestia. és megszületik a szervezett gyilkosságok, rablások, a morállá konszolidált bűnök, hazugságok és perverzitások irtózatos szisztémája, a világtörténelem legóriásibb arányú haláltánca: a korlátlan szabadverseny, a polgári kapitalista demokrácia, a zsidónak megígért nagy történelmi szüret. A politikai szabadverseny a népképviseleten alapuló parlamentben valósult meg. Legáltalánosabb formája a politikai szabadverseny elvének: az állam mindenfelnőtt tagja választhat és választható. Az így választott képviselők a nemzet testén fakadt roppant pörsenéseknek tekinthetők, melyekből a népakarat titkos nedve csurog a törvényhozás tálába. A régi latin mondás: a nép szava Isten szava, a történelmi alkotás formájává lett. A parlament egy isteni koncertcsarnok, hol három, négy vagy akárhány száz élő fonográf zengi egybe Istennek a népen átszűrt történelmi akaratát. És a kórus zeng, s szegény Úristen bedughatja a fülét. A szabadverseny politikai téren ugyanazokat a vad jelenségeket burjánoztatja fel, mint gazdasági és művészi téren. Nagy műveltségű, fajuknak elígérkezett, tiszta emberek is küzdenek, hogy fenntartó és védő akaratukkal részt vehessenek a történelem alakításában. De egyszerre felhemzsegnek a műveletlen, semmi lelkiismereti törvénytől meg nem kötött, vad politikai kalandorok, elszánt, éhes politikai apacsok, akik a törvények dzsungelében könyörtelenül gázolnak át mindenen szilaj étvágyuk kielégítésére. és ezek jobban tudnak ordítani, ezek mindent tudnak ígérni a nép ős-elégületlenségének, ezek a végsőkig tudják nyargalni az aktuális jelszavakat, mert a becsületes lehetőségek, hazafias aggódás és a felelősség nehéz érzése nem kötik őket. Úgynevezett politikai pártok keletkeznek, melyeknek technikája igen sok esetben a következő: A legnagyobb ordítású és legelszántabb X-brávó körül kis éhes brávócskák csoportosulnak és vérszövetséget kötnek. Megegyeznek, hogy győzelmük esetén X miniszterelnök lesz, ez ilyen miniszter, az olyan miniszter, ez ilyen államtitkár, az olyan államtitkár lesz, ez azt kap, az azt kap. Akkor kitalálnak egy jelszót, bármilyen jelszót, a fő, hogy hangzatos legyen: pl. önálló vámterület, olcsó krumpli vagy adónemfizetési kurzus, ami éppen tetszik. Akkor a játékra betétet adnak össze, lapot vagy lapokat alapítanak, s élő hangon és lapjaikban szétordítják jelszavukat, és hogy csak ez mentheti meg az országot, ezt pedig csak X-től és híveitől lehet kapni, mert a többi mind hazaáruló gazember. Ha aztán a roham sikerül, a hatalmat kezükbe kaparintják, kijelentik, hogy jelszavuk igen ideális, szép jelszó volt, de a reálpolitikus bölcsen számol a lehetőségekkel. Tömeg Pali megtette kötelességét, Tömeg Pali leülhet az elbúsultabb felére. Az új, diadalra jutott érdekeltség garázdálkodik, zabál, osztozkodik, míg új éhségek és új elégületlenségek új rohamot nem intéznek. Ez a felséges politikai verseny tette Európa igen sok országában a népek sorsát vad kalandorok rángatott kötelévé. Az ádáz marakodásban az úgynevezett történelmi osztályok kiegyeztek a nagytőke frissen felhízott hatalmasságaival, s bizonyos szervezett összefogásban igyekeztek az államot saját fejőstehenükké organizálni. A régi önkényuralmi s az új népfönségen alapuló alkotmányos rendszer közt csak az a különbség volt, ami a kényszerhalál és a kikerülhetetlen öngyilkosság közt van. Ez a politikai szabadverseny még az olyan boldog államok fejlődését is nagy veszélyeknek tette ki, melyeknek élő teste egyvérű, egyfajú, egységes nemzetből áll. A gazdasági fejlődés nem lehetett valami nagyon biztosítva ott, ahol a törvényhozás minden érdekcsoporttól megvesztegethető, lelkiismeretlen, vadéhségű kalandorok kezébe kerülhetett. A kulturális fejlődésnek szomorú kilátásai lehetnek akkor, mikor teljesen műveletlen szerencsepróbálók lehetnek az ország sorsának intézői, s a kulturális tárca olyanok kezébe kerülhet, kiknek műveltsége alatta áll annak, amit egy világfürdő főpincérétől megkíván a szállótulajdonos. És, hogy milyen annak a közéletnek a morálja, amely ilyen vad, egyéni törtetésnek az eredménye: mutatja bármelyik modern állam közéleti kémregénye és pornográfiája. A külpolitika terén talán még mélyebb veszélyei vannak a politikai szabadversenynek. Bármely idegen államnak csak egy nagyobb összeget kell áldoznia, hogy egy csomó politikai kalandort megvásároljon magának, akik aztán tetszetős jelszavak alatt végezzék a bomlasztás munkáját. Természetes, hogy ezek a veszélyek sokkal nagyobb arányban vannak meg a sokfajú, soknyelvű, tragikus Magyarországon, ahol igen nagy számban lehetnek olyanok a törvényhozás tényezőivé, kiket a vérnek, az élet mély gyökereinek semmi közössége sem köt a magyarsághoz, a magyar psziché mély érdekeihez, és akik még legjobb akarattal sem lehetnek a magyar faj életakaratának kifejezői. A legkülső és belső veszélyek közepette nem jöhet majd létre egy olyan magyar parlament, ahol lesz csoportja az oláh érdekeltségnek, a szerb, a cseh, a germán és a mindeneket megemésztő rettenetes zsidó érdekeltségnek, de nem lesz egy jajszava, egy tiltakozó kiáltása a szerencsétlen magyarság érdekeinek. Mert mi tudunk legkevésbé törtetni, mi tudunk legkevésbé összefogni: mi vagyunk legalkalmatlanabbak a szabadversenyre. Ráadásul koldusok vagyunk, s a tőke minden ereje az idegent segíti. A politika ölt meg Magyarországot, meg kell ölni ezt a politikát! A magyar újjászületés első, kikerülhetetlen feltétele új alapokra fektetni a magyar parlamentet. A következő cikkemben fogom elmondani, hogyan képzelem egy olyan népképviselet megvalósítását, mely a termő szabadsággal nincs ellentétben, de megteremti azokat a korlátokat is, melyek nélkül minden emberi szabadságból vad garázdálkodás, s az erősebbnek és gonoszabbnak tűrhetetlen zsarnoksága lesz. Egyet azonban több oldalról felém dobolt rossz hiszemű vádakkal szemben - le kell szegeznem itt. Aki ezekben a cikkekben elmondja aggódásait és az újjászületés vágyát, egyenlően és tiltakozón távol áll mindenik politikai párttól. Egyszerűen és csak magyar vagyok, akiben ennek a keresztül-kasul csalt, kihasznált fajnak életakarata új lobogással kiáltja el a Zrínyi Miklós szavát. Egy világtörténelmi átalakulás első fázisának a végén vagyunk. Új, óriási események fognak halált és új életet hozni. Oh, hidd meg, magyar, hogy még minden megmenthető, és nagy elégtétel vár a jövőben, ha most sietsz, és lesz magadhoz való szereteted. És addig is, míg a rohanó események közepette megvalósíthatjuk a népképviselet új formáját, a legsürgősebb teendő: egy minden politikai párttól független szakminisztériumot alkotni, magyar minisztériumot, melyet a minden ízében fegyelmezett magyar hadsereg és minden jóakaratú magyar munkája támogasson. A roppant jövő küszöbén nem engedhetjük meg magunknak a mindennapi kedélyes öngyilkolgatás luxusát. A politikai kalandorokat, ha másként nem lehet, szuronnyal és hóhérral kell eltüntetni a magyar életből. Mielőtt elmondanám: a népképviselet melyik formáját tartom jónak - összegezem még egyszer mindazokat a tényeket, melyek a népképviselet mostani formáját a nemzeti öngyilkosság leghathatósabb szervévé teszik. 1. A korlátlan politikai szabadverseny megadta a nemzet legutolsó morális söpredékének azt a lehetőséget - és ezzel a lehetőséggel bőven éltek -, hogy a történelem kialakítását, az állami élet felépítését vad egyéni étvágyuk dulakodásává tegyék. A versenyben nem az győzött, aki a legtöbb igazságot hirdette, akinek elhatározását legéberebb lelkiismeret és legtöbb hazafias szempont irányította, hanem, aki a legtetszetősebb hazugságokat ordította, akinek legszabadabb volt elhatározása, aki csak saját éhsége kielégítését keresve fütyült faja, hazája érdekeire. A népképviselet e formája a legalkalmasabb volt arra, hogy az államot egy végleges morális katasztrófához vezesse. 2. A korlátlan politikai szabadversenyben nem az győzött, akinek legtöbb szaktudása, legtágasabb általános műveltsége, legszélesebb szellemi horizontja volt. Hanem győzött az, aki a lelkiismeretét aludni hagyó legnagyobb tudatlansággal, az állami élet egyes kérdéseinek teljes nem ismerésével a legképtelenebb ígéreteket és követelményeket bömbölte a lelkekbe. Így törvényhozás és kormányzás, s az állam kulturális életének kiépítése: az iskola, a művészet, a tudomány életének végzetes nagy kérdései olyanok kezébe kerültek, akiknek szellemi horizontjuk szegényes lett volna egy falusi népiskola vezetéséhez. Egy eljövendő boldogabb kor sohasem fogja elhinni az analfabétaságnak azt a végtelenségét, amellyel - és annál könnyebben - képviselővé lehetett az ember. A népképviselet e formája legalkalmasabb arra, hogy az államot egy végleges kulturális katasztrófához vezesse. 3. A politikai szabadversenyben nem az győz, aki a legönzetlenebb, a legbecsületesebb, aki leginkább nézi a közhasznot. Hanem győz az, aki minden eszközzel kergeti a saját érdekét. Így a törtető politikai kalandor olyan gazdasági érdekkör részesévé vagy eszközévé lesz, melynek az állam s a nemzet élete érdekeitől eltérő vagy azokkal ellentétes érdekei vannak. Így az állam s a nemzet marakodó érdekcsoportok marcangolt prédája s fejőstehene lesz. A népképviselet e formája a legalkalmasabb arra, hogy az államot egy végleges gazdasági katasztrófához vezesse. 4. Az utóbb mondottakból következett az a történelmi tény, hogy a legfelső, úgynevezett történelmi osztályok hasztalan csatározás s belső fanyalgások után összefogtak a politikai versenyben a nagytőke új hatalmasaival, hogy az államot saját érdekeik védő és támadó orgánumává tegyék. Ebből aztán a következő állapot állott elő: a) A falusi nép megmaradt színtelen, súlytalan, irányítható, jobbra-balra lódítható massa iners-nek. b) A folyton hatalmasodó ipari munkásság külön testté idegenedett a nemzet testében, s mint ellenség, állott szemben a politikai szabadversenyben megvalósuló állammal és nemzettel szemben. c) A két erő közt összemorzsolódó nyomorult középosztály pedig két réteget mutatott. Az egyik, a nagyobb réteg idealizmus és más hasonló gaz és hülye szavaktól megkötve, mindenre kapható, koplaló szolgája volt politikát portyázó urai érdekeinek. A másik réteg, nem lévén elég szellemi horizontja, nem látva a helyes kivezető utat, elkeseredett szellemi anarchiában tépte saját faját, és menekült a zsidó imperializmus előkészítő forradalmába. A politikai szabadverseny még elfajultabbá tette a gazdaságilag felidézett osztályharcot. A népképviselet e formája legalkalmasabb arra, hogy az államot egy végleges szociális katasztrófához vezesse. 5. A 3. pont alatt említettem, hogy a politikai szabadverseny árán törvényhozáshoz és kormányzáshoz jutott politikai törtetők milyen könnyen lehetnek a legfelső osztályok s a nagytőke eszközeivé. Mármost meg kell gondolni a következőket: Franciaországban, Angliában, Németországban az arisztokrácia és a nagytőke hatalmasai mégis túlnyomó többségben általában franciák, angolok, németek. Így még az ő érdekpolitikájából előállott államelmélet is fajuknak a kifejezése, s többé-kevésbé fajuk hatalmi gyarapodását jelenti. Nálunk az arisztokrácia jó része, a nagytőke pedig a maga egészében idegen, és így az ő érdekeikből vezetett állami élet tőlünk idegen, legtöbbször velünk ellentétes érdekű, vagy pláne ellenséges fajok hatalmát gyarapítja a magyarság rovására. Hozzájárul ehhez, hogy a politikai szabadversenyben az győz, aki legjobban tud könyökölni, aki legélesebben rikoltja, hogy ő milyen fene nagy magyar. Márpedig a magyar tud legkevésbé könyökölni, ő tud a legkevésbé magyarkodni. A népképviselet e formája legalkalmasabb arra, hogy a magyarságot fajilag a végső katasztrófához vezesse. 6. Ugyancsak ezekből következik, hogy az az érdekkör, mely a politikai törtetőt saját eszközévé teszi, lehet idegen, velünk ellenséges, ránk éhes imperializmus: cseh, oláh, szerb, germán, francia, zsidó stb. és így megtörténhetik, hogy saját édes és lelkes voksainkkal mondjuk ki önmagunkra a halált, s osztogatjuk szét magunkat idegen hatalmak rabszolgáivá. A népképviselet e formája a legalkalmasabb arra, hogy nemzetvédelmi szempontból s külügyi vonatkozásban az államot a végső katasztrófához elvezesse. Milyen formáját válasszuk hát a népképviseletnek e helyett a lényegében immorális, romboló, gyilkos módszer helyett? Formát, mely a magyarságnak igazi belső morális megszervezését jelenti, s alkalmas egy egységes magyar psziché, egy építő magyar szolidaritás megteremtésére. Formát, mely már nemcsak politikai téren, hanem gazdasági, kulturális, szociális és faji tekintetben is a legtermékenyebb szervezkedést jelentsen. Mert a mostani öngyilkos formának épp azt volt a legnagyobb hibája, hogy nem jelentette az erők állandó, belső, termő szervezkedését. A politikai összefogások csak múló összeállítások voltak, melyeknek igazi értelmük csakis választás idején volt. Akkor egy-két csahos összeterelte a külön senyvedő szerencsétlen voksbarmokat, a jelölt töltött beléjük egy csomó pálinkát és egy csomó hazugságot, az ártatlanok letejelték a szavazatukat, s aztán mehetett mindenki a fenébe a jövő választásig. Morális szervezés helyett a nép megrontása volt, megrontása hazugsággal és alkohollal. Szolidaritás helyett gyűlöletet szított, s még a meglévő oly csekély összetartó köteléket is feloldotta magyar és magyar között. Egy választás többet rombolt a nép erkölcsében, mint amennyit az ország összes iskolája öt év alatt építeni tudott. • Az első követelmény tehát, hogy az új választó közösségek ezután ne csak percnyi összeállások legyenek egy zsáknyi szavazat összekötésére, hanem a nemzet életének állandó szervei, melyek a magyarság morális, gazdasági, kulturális, szociális, önvédelmi szervezkedését mindennapi munkában szorgalmazzák s melyeknek a szavazás csak egyik és általában nem a legfontosabb teendője. • Második követelmény, hogy a választó közösségek a lehetőség határáig meg tudják ítélni, hogy képviselőjük tényleg közülük a lehető legképesebb, legtöbb szakismerettel rendelkező, legműveltebb, legmorálisabb és faji érzésben legmegbízhatóbb legyen. Hogy ne történhessék meg többé az, hogy az államok történelmét morális és kulturális szempontból leghitványabb söpredék csinálja a többi emberek nevében. • Harmadik követelmény az, hogy legyen garancia arra, hogy a képviselő tényleg azt a programot igyekezzék megvalósítani, amelynek alapján, s amelynek eléréséért a közösség bizalma őt képviselővé tette. Hihetetlen morális züllés volt ezen a téren. Ha én valamelyik úri kaszinóban a kártyapartneremnek azt mondanám: - holnap szavamra megadom száz korona nyereségét - és ha nem adtam meg, mint becstelent, kigolyóztak. De ha negyvenezer embernek felesküdtem ma egy program megvalósítására, a választás után fütyültem rá vagy éppen e program ellen küzdhettem, én azért becsületes ember voltam, és minden kaszinó parádés tagja lehettem. Csak egész szelíd idézés gyanánt emlékeztetek arra a programra és azokra a fogadkozásokra, melyeknek alapján a keresztény, nemzeti parlament alakult. Pazaroltak-e valaha nagyszerűbb tömegenergiát, szentebb bizalmat? Van-e, aki ezek után meri a népképviselet mai formájában a népakarat megnyilatkozását látni? Ezeknek a követelményeknek szem előtt tartásával és minden veszély gondos öntudatában a népképviseletnek egy olyan formájához fogunk jutni, mely igen sok pontban fog rokonságot mutatni azzal a formával, amellyel a kommün hitte a népakaratot a történelem alkotására képessé tenni. És aki elhirtelenkedett váddal vagy rémkiáltással támadna rám, annak teljes felelősségem tudatában s a történelem nagy tanulsága mellett ezt felelem: Ha mi dühtől elvakulva, csakis romboló csákánnyal és büntető pallossal közeledünk az elmúlt két forradalom felé: akkor hiába pazarolt áldozat volt mindaz a vér, szenvedés és nyomorúság, mely a magyarság legjobbjainak életét tette tragédiára a háború és a két forradalom alatt. Más a büntető közegek kötelessége és más azoké, akik új életre akarják fölépíteni a lerombolt országot. A háborút és a két forradalmat úgy kell tekintenünk, mint egy gigászi laboratóriumot, melyben egy páratlan történelmi pillanat felszabadító merészségében jóhiszeműek, őrültek és sarlatánok kísérleteztek nagy szociális eszmékkel. Nyugodt vizsgálással kell megnéznem, melyik az a kulturális, gazdasági, szociális gondolat, eszköz, forma, melyet a magyarság javára kihasználhatok. Meg kell vizsgálnom, hol, melyik gondolatban miért volt hiba, a gondolatban volt-e a hiba vagy az alkalmazásában, az új formában, az új eszközben vagy a végrehajtó rosszhiszeműségében? Meg kell fejni a forradalom véres tehenét a magyarság számára! Hogy vagyok jobb magyar? Ha valamely belém nevelt vak ideához kötöm magam, mint elsüllyedő hajó kapitánya az árbochoz, s ott behunyt szemmel hadonászok le eleveneket és holtakat? Vagy ha mindent, ami emberileg történt: bölcset vagy őrültséget, nagyszerűt és hitványt, erőt és betegséget, rendet és forradalmat türelmes gonddal megvizsgálok, s mindenünnen építő tanulságokat hozok fajom számára? Fajom érdekében az ördögtől is tanulok! A kereszténység akkor kezdett hódító hatalom lenni, mikor többé nemcsak romboló kalapáccsal, hanem szomjas, felszívó buzgó tanulással állt szemben a klasszikus műveltséggel. Az ellenreformáció akkor lett győzedelmes, mikor a hódító reformációtól vett át elveket és eszközöket. Csak éppen nekünk legyen nemzeti kötelességünk vaknak és butának lenni? Van-e diadalmasabb magyarság, mintha azokat a gondolatokat és eszközöket, melyeket ellenségeink halálunkra terjesztettek, mi a magyarság újjáépítésének hatalmas tényezőivé tesszük? Virradat, 1921. I. 9., 12. |
![]() |